Rendhagyó szerelmi vallomás.
Olykor bennem rejtezel, amíg testem átölel,
s kéjes mámorban szívom be illatod.
Lágyan elomlasz bennem, és én hagylak,
hogy részegíts, míg én rólad álmodom:
Ahogy a semmitől körbeveszlek,
óvom sárgálló titkodat,
ahogy kavarogsz egyre édesebben,
szádat ízlelem: mily' mézes kábulat!
Ahogy táncra kelsz fehér habokkal,
s betöltesz engem: jó nagyon!
Ahogy lecsillapodva hozzám bújsz,
nevetve,
eszembe se jut,
hogy már megint hazudsz.
Bennem rejtezel.
Fehér álomporba zárod a vágyad,
majd némán távozol,
hogy lágyan elomolhass
- engem feledve -
lángoktól ölelt, forró ágyadon,
Amíg málna illatú felhőfoszlánnyal
teríted be elképzelt otthonom,
még elpirulsz, de szégyen nélkül
kínálod magad, s kéjesen hagyod,
hogy az utánad sóvárgó
éhes ajkak tömege beléd hatol'.
Olyankor én őrjöngve őrzöm
rajtam felejtett édes cseppjeid,
és öntudatlan mámorban
idézem egy málnás piskóta
semmivé lett, vonzó bájait.
Megbocsátod nekem ugye ezt,
te könnyen elmúló Végzetem?
Mit is tehetne egy ilyen agg,
szerelmes porcelán tál
- így hatvan felett -? Édesem!
A fehér porcelán tálat egyebek mellett Édesanyámtól örököltem, aki 1948-ban kapta nászajándékba. A piskótakészítés elmaradhatatlan eszköze volt neki is, és az lett most már nekem is, oly annyira, hogy ma már ez a tál és a piskóta , - mint fogalom - az én agyamban valóságos szimbiózisban él egymással. Ha ebben készítem elő a süteményt mindig eszembe jut a régi idők sok-sok boldog pillanata.