2011.03.05.
"Talán bús szemedben megcsillan még a Nap..."
A vers meghallgatásához kattints ide. Elmondja Körmöci Eszter
Talán egy színes festmény a lét csupán,
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek…
Talán a porszem földi lények
- köztük az emberek - angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.
Talán való az álom, hogy nincs halál…
Talán a sötétből hajnalpír fakad…
Talán halott szerelmek élednek újra…
Talán az angyalok szemében, aranyló reszketéssel
megcsillan most a Nap…
s nyár csókol, szél dalol tavaszt.
Talán még visszatér a tűnt varázs…
Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad…
Talán éled halott szerelmünk újra…
Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a nyári láz,
napfény-tűz ébreszt, fénycsók varázs.
Talán a fagyos, hófehér táj is álom…
Talán csak tisztul álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk, kedves, talán való az álmom,
s mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!
A verset szerzői (Copyright) jogok védik. A továbbpublikálás, megosztás a szerző előzetes engedélyéhez kötött. Forrás: http://www.artpresszo.hu
2011.02.28.
Azt hittem akkor én,
hogy egyetlen világ ez
a lankás völgy ölén,
dombok tenyerén bújó,
fenyvesek-ölelte táj,
s e mélyzöld, büszke fák
csípős gyantaillatát szívja
velem az egész világ - ami
nekem csupán
az a néhány kicsi ház
volt, ott a dombok oldalán,
ahol a cserfes kis patak
előlem szaladt talán,
vagy anyja - a folyó - után
viháncolt pajkosan,
míg dalolva csobogott.
Azt hittem akkor én,
hogy esténként majd mindig visszatér,
csak éhes most szegény:
folyó-anyjához fut, és tőle enni kér.
Sokáig vártam mindig ott,
ahol a csörgő kis patakkal
sok pajkos tündér is
együtt kacagott.
Csodáltam, ahogy lobogott
sötét, fénylő hajuk a víz alatt,
ahol kergetőztek velük a kis halak,
és a csillogó, arany homok
tisztára mosta táncos talpukat.
A tündérek, és a patak dala
keltette hajnalonta
a völgyben szendergő kis falut.
S a házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük nádtető aranylott,
előttük mesebeli, hívó kis padok.
A szobák sem voltak nagyok,
s bár némelyiken a festék
kissé megkopott,
mindnek apró, hófehér fala
mosolygó manók
és tündérek bálterme volt, ahol
víg táncot ropott a sok bolond-vidám
tündér- és árny-manó,
éjféltől néha reggelig
- de ők csak éjszakánként éltek itt.
Nappal erdők, mezők,
s bokrok kincseit kutatta mind,
és esténként megállt az idő velük
mindig kicsit
- bár akkor talán még idő sem létezett,
- minek? Felesleges,
hiszen a tündér-emberek
varázs-szavára mindig este lett,
s dalukra megszülettek újra
a napfényes, tiszta reggelek
- akkor még így hittem ezt,
ahogy az összes, ott élő
tündér-kisgyerek.
Azóta - ha a falumban ébredek -
sokkal csendesebbek a reggelek.
Halkabban kondul a lélekharang,
és csendben, lassan halad a kis patak
folyó-anyjához - már nem szalad -
s amikor odaér,
- nem éhes ő, csak szomjas -
némán inni kér,
ott az erdők rejtekén
bújó domb alatt,
ahol - ma is hiszem -
manók és tündérek alszanak örök álmot
a suttogó,
vén fenyők alatt.
Gősi Vali 2011-02-02
valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek
nadrágod zsebében megbújó fémpénz
néhány ing egy napszemüveg
csak álmomban szólítasz halkan néha
nyitva a könyv is az asztalodon
emlékek hoznak el sok éve már
a fogkeféd van itt még és a pohár
hiába feddtelek minden reggel
örök folt maradt az oldalán
valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek
hangod bársonya eltűnt az éjben
recsegő film hoz el néhanap
felhőtlen mosolyodat idézi
a fénykép a falon s a pillanat
- marasztalnám - hamar elszalad
hiába vár már a nagyvilág
azért csak bejártad Ausztráliát
megsárgult fotón mélabús koalák
üres szemekkel merednek ránk
hiába várják a kenguruk
hogy barátjuk egyszer még arra fut
ahol a part menti delfinek
kedvesebbek mint az emberek
valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek
hangodat halálos tengermorajlás
mosolyod hullámsír rejti már
Csak betűk, szavak…
Néhány gondolat…
Mégis, megannyi szín,
mosoly, néha harag,
a lélek dallama,
és tenger könny fakad
a betűk, szavak
titkos burkain…
És a könnyű, fehér papír
vigyázza időtlen’,
hallgatag’,
az ólomsúlyú
és a szárnyaló titkokat…
Tartja a lélek kőszirtjeit,
az ember önként vallott
bűnét, vágyát, könnyeit…
Különös titok…,talán csoda,
hogy az ember az a Földön,
egymaga,
aki olvas, ír, és hallik a szava…
Talán az Isten segít,
- ha hisszük tetteit… -
aki e rejtelemmel alkotta
teremtményeit…?
Vajon az ember - nélküle -
ennyi erőre képes-e?
S e különös, Isten - alkotta csoda,
- a teremtett ember maga -
ha képes mind megfejteni,
szavakba, dalba önteni
a lélek titkos pecsétjeit,
s megvallani örömeit és vétkeit...,
miért várja mégis az istenit:
hogy valahol, valaki majd
megváltja egyszer
a bűneit?
Talán az ember lelkében lakik
valahol Isten is…
2010. április 13., 18:16:43
Mint ábrándos gyermek,
ki csodára várva
messzeségbe kémlel,
valami végtelen,
mesés időtlenségben,
úgy áll, és úgy várja ő is
sok éven át, tétlenül epedve,
hogy odaszegődik hozzá újra
tűnt öröme, sok régi vágya,
s kíséri majd megint
útján a szerencse,
és szaladnak együtt
játszva-nevetve,
kergetőznek gondot,
bánatot feledve,
míg nyomukban loholva lassít,
és végül
megáll mögöttük
még a vén IDŐ is,
magát megadva,
végsőt lihegve.
Ám hiába vár sok éven át a létben,
sóváran,
tétlenül,
szinte rezzenetlen',
mögötte némán meglapul a MÚLT
sok hamis fényű
ócska kincse,
fakul minden elaggott, ósdi emlék,
és beborul végül az ég is felette,
homályosul vakító, tiszta kékje,
szürkül a remény fénye is egyre,
és a haldokló mában
időtlen mozdulatlanságba
dermed múltjával együtt
a jövője,
és minden elvetélt reménye.
Íme, a céltalan ember,
ki a gyorsan eltűnő
MOST-IDŐ-ben
üres lélekkel,
magánytól megkövülten,
valami kábult,
bénult tétlenségben
múltját siratja,
s az húzza le,
egészen mélyre,
hol sok, istentelen,
fénye-vesztett vágya -
az anyag-lét milliárd,
csábító, hamis álma -
foszlik éppen széjjel,
s az emberlét
éltető, tiszta fénye
belehull végül
a semmiségbe,
ahol az IDŐ
- rabolt jussával, a mával -
kajánul röhögve
örökre elszáll
felette.
Gvali (G?si Vali) rovata (gvali.virtus.hu)
lángra lobbanni
szelíd ölelésben
égni észrevétlen’
narancsszín fényben
egymásba olvadni
hamvadó vágyban
megperzselődni
ködös félhomályban
egyazon dallamú
halk
szívdobbanásban
megsemmisülni
álomba
merülni
tavasz-éledéssel
virágos fűágyon
lombok súgására
újra felébredni
élni
élni
élni
2010. április 13., 17:14:34
(fiamhoz)
***
Ha elvágyódom,
s nyomomban halál oson,
szivárvány-mosoly,
napsugár, s nyár bókol: várj!
Lehajolsz, fényt csókolsz rám.
***
(Kép forrása: Internet)
Gvali (G?si Vali) rovata (gvali.virtus.hu)
Egy délután majd gyérül még a fény,
és fáradt földjeinkre úgy terül a tél
hófehér lepellel, tisztán, fényesen,
mint első éj jogán
büszke földesúrra váró
riadt, szűz arára
óvó félhomály,
hogy rejtse könnyeit,
bús báját, s bánatát.
S az éjszakán, hol tolvaj vágy fakad,
a fény lopózva éppen csak átszalad,
halványan világlik, és szemérmesen
megrebben hófehéren
a csillagok alatt,
táncát a hold vigyázza,
s míg az álom csókját várja,
havat szitál az ég
a hűs, szerelmes tájra.
Gvali (G?si Vali) rovata (gvali.virtus.hu)
Apám a fényben
2009.11.03.
"Olyan közel kerülni hozzád Hol nem érezni már a súlyát másnak Csak testedét mikor meghaltál S lepelnyi terhét a feltámadásnak." (Kiss Judit Ágnes)
Ahol a csillagok földre hajolnak,
- még álmodik megejtő fényben a táj -
valahol csendesen sóhajt a hajnal,
és gyertyaláng lobban érted, apám.
Válladon felhők - már könnyű a terhed,
s míg tiszta fehérben egy angyal-lány
mosolyod melegét éleszti lágyan,
vágyódó imát mond halkan anyám.