Károlyfi Zsófia: Káromlás
Miért vetettél az alvilágba?
Mit teszel velem mondd!?
Sátán fattyaként küldtél az Útra
S én belső barlangodba bújva hittem a jót.
Menekültem, téptem a láncot
Mikor elengedtél nem átkoztam töviseid
Csak ízleltem az édes akácot.
Másod és sokadpróbád a Gonosszal
És egy ráadással, mondd mire volt jó!?
Hogy összemérj a rosszal
Vagy láttasd még egyszer, milyen az utolsó?
Kiknek a karjaiba vetettél?
Kik bőrömet nyúzták!
Én erre okosan tanulságul hoztam kegyetlen mérleged.
Jutalmam igazi nagy kincs
A Te igaz jó gyermeked.
Persze lecsaptál rá is egy jó nagy keresztet
Hogy emlékezzen, mire is!?
Mire is tépted a szívem legmélyét vele,
Hogy megváltó mosoly helyett
Kacagni taníts?
Hát kacagok, míg a tüdőm bírja
De zokogok, mikor is látsz!
Mondd minek örülsz jobban?
Ha halott lennél, most forognál sírodban
Mert íme híved fellázad, ELÉG!
Nincs eleged még az ostorcsattogásból?
Idomítani kentek fel számomra mondd?
Miért vetettél az alvilágba?
Hogy majd halálra válva kihozz onnan?
Megtörtént. Megtörtél.
Most mások által szedeted fel csillogó gyöngyeim szilánkjait.
Arra sem méltatsz, hogy magam tegyem.
Én vagyok a jó és Te vagy a kegyetlen.