Emlékezzünk arra, ki elfelejtett minket.
Ne higgyük róla, hogy elmenekült tőlünk,
úri hűségéről tanúskodó kincset
hagyott maga után: rá való reményünk.
Nyarakat felszívó hideg falainkat
okos kutyaként őrzi ugató hiánya,
és távolmaradása sincsen hiába:
új reményeket szül, más bölcsőket ringat.
Emlékezzünk arra, kinek nem vagyunk kedvesek,
ki szomorkodva szeret, szeretve haragszik,
ruhánkra gyöngyöknek csillogó perceket
tűzdelt, és halálnak szép hajunkba masnit.
Tükrökben keressük, de rejtve marad arca.
Feloldódott vízben, levegőben, földben.
Lángoló testünk tüze nem fog rajta,
lángok közt hamvadunk egyre többen.
Emlékezzünk arra, ki nem üzenhet nekünk.
Templomaink füstjét soha nem szagolja.
Porral telítődő lábnyomaink csendje
nem zaklatja szívét, ha van is rá gondja.
Emlékezzünk arra, ki addig él, míg hisszük.
Útra küldött minket, nem hazudott semmit.
Sorsa sorsunk, amíg megyünk, őt is visszük.
S mint egy batyut lerakjuk, ha eljutunk a csendig.