Nem úgy süt a Nap most,
mint ahogyan régen,
nem játszanak felhők sem
a tavaszi égen.
Hervadt virágszirmok
bágyadtan kergetőznek,
elfelejtett szelek
álmot már nem űznek.
Egy kis virág hajtja most
búra árva fejét,
mert, az elátkozott világban,
nem találja helyét.
Sorvad a mocsárba,
gyökerét valami kór rágja,
nyújtózkodik az éltető napért,
de tudja már, mind hiába.
Hiába, ha nincs erő,
szárából kifutott az élet,
nem lát több színeket,
se pirosat, se kéket.
Örök feketébe bukik
elsorvadt teste,
nem lesz több nappala,
barátja lesz az este.
De a végtelenbe egyszer,
újra kinyílik majd,
Gyémántragyogásba
szebb virágot hajt.
Csodájára járnak,
majd pajkos angyalok,
szélhárfáján pendülnek
kedves dallamok.
Százszor szebb lesz,
a viruló kis árva,
nem lesz semmi kór,
hogy gyökerét rágja.
….és úgy fog sütni a Nap,
mint ahogyan régen,
bárány felhők játszanak majd,
újra a tavaszi égen.
klerensz rovata (klerensz.virtus.hu)
Egyszer fenn jártam az égen,
lehet, hogy álmodtam éppen,
de ott sétáltam a felhők felett,
kergettem az időt, ő meg nevetett.
Láttam a várost, oly aprócska volt,
úgy nyüzsgött, mint felbolydult hangyaboly,
cikáztak a fények, mindenki sietett,
nem látták az égen, az árva gyereket.
Egyedül voltam, csak a szél karolt belém,
küldte a tavasz illatát felém,
egyre feljebb és feljebb jutottam,
a csillagok között, anyám hangját hallottam.
Arca ott fénylett, messze, távol,
angyalkarzaton ült, mesélt a halálról,
hogy félteni csak azt kell, ki ideát maradt,
odaát csak jóság van, nincsen harag.
Mesélt, csak mesélt, ittam minden szavát,
arcáról eltűntek a ráncok, láttam áldott mosolyát,
törékeny termete, olyan óriásnak tűnt,
nem sírtunk már, vidáman nevettünk.
De hirtelen minden megszakadt,
a fénylő csillagokból semmi sem maradt,
hajnal tépte széjjel kedves álmomat,
a mindenségig szárnyaló, szívből fakadt vágyamat.
Ha, egyszer újra fenn járok az égen,
még akkor is, ha csak álmodom éppen,
melléd ülök, s megsimogat kezed,
és újra jó lesz együtt lenni veled.
De veled leszek akkor is, ha sírodra borulok,
a szomjas földet, könnyeimmel locsolom,
és, ha egyszer én is a végső útra megyek,
tudom, már várni fogod árva gyermeked.
klerensz rovata (klerensz.virtus.hu)
A tavasz lépteit hallom már,
az olvadó hó hátára süppedő időben.
Fénymorzsák gurulnak az ég asztalán,
telet eszik, roppan a jég, jajong,
s a távolban, már egy új Nap ragyog.
Sugarai bukfencet vetnek a sarjadó fűben,
apró fehér szirmokra nyomja csókját,
táncra perdül felhők színpadán,
fényét szórja a még álmos világra,
kicsire, nagyra és a bimbózó virágra.
Szívek szolnak most megint,
szerelmes szavak repkednek,
édes álmokat ígér az éjszaka,
szemekben újra izzó vágy lobog,
s ott, belül a szerkezet, hevesebben dobog.
Rigók füttye ébreszti a hajnalt,
andalító dallama lelkemhez simul,
új öröm, új mosoly, új kiáltás,
s bennem zsibong, cseng-bong a kikelet,
mint rég várt vendég, ki hozzám sietett.
A tavasz lépteit hallom már,
s fénymorzsák gurulnak az ég asztalán.
Táncra perdül, felhők színpadán,
szemekben újra izzó vágy lobog,
bennem újra, a régi tavasz ragyog.
klerensz rovata (klerensz.virtus.hu)
Kérem szépen, én adhatok,
jókedvet, ha sírnak a mondatok,
ha a fájdalmas szavak könnyben áznak,
ha remegő kézben a sóhajok fáznak.
Csak jó kedv kell, meg derűs nap,
meg jámbor kutya, ki nem harap,
ki nem is ugat, nem morog,
ha villámlik csak vigyorog.
De, jókedv az kell, könny helyett,
ha dér fedi már a bús fejet,
mire a bohócsipka nem való,
és örül, mint kisgyerek, ha hull a hó.
Tótágast áll az őrült világ, egy kézen,
kabarét játszik a miniszter, megnézem,
hisz megfizettem régen a jegy árát,
lássam hát a király új ruháját.
Ha meztelen, hát ki bánja,
ne legyen már ez is a néző hibája.
…. és ha nem megy a szekér, majd megtolom,
de csak hegyről lefelé, úgy könnyebb, gondolom.
Mert sokan így tolják, jó pénzért, megértve,
ha nem fér az egyik, tegye a másik zsebébe,
Hisz jó játék ez, nekik biztosan,
mindegy honnan a pénz, elteszik piszkosan,
verejték csak akkor veri homlokuk,
ha nem gyarapszik bőségesen vagyonuk.
Szeretnék én is veletek játszani,
nem koszos parasztnak, vitéznek látszani.
De nincs helyem, látom én, köztetek,
csak azt eszem, amit nekem főztetek,
én fogyok, míg nektek nő a hájatok,
hogy robbanjon szét a májatok.
Mert káromkodni van kedvem, piszkosul,
meg berúgni, mert ezt nem lehet bírni, józanul.
klerensz rovata (klerensz.virtus.hu)
Álmodtam, hogy játszhatok,
mint felnőtt, gyermekek között,
fényből, árnyékba bújhatok,
de nem úgy, mint egy üldözött.
Csak úgy, kit keresni kell,
csillag hídján, Hold karéján,
még akkor is, ha nem érnek el,
lovagolni, mosoly- hullám hűs taréján.
Ott keressetek, hol szivárvány ragyog,
égi híd, a Nap felé vezet,
felhőben, ha esőcsepp vagyok,
mosni, bűntől mocskos kezet.
Keressetek virágok bársony szirmain,
édes nektár ragadós cseppjei között,
pillangók testének porladó hamvain,
lélekben, mi léleknek ütközött.
Ott leszek, hol bűzlik a mocsár,
csaták hangjában, mint győztes dobja pergek én,
szegények padján, élelemmel telt kosár,
és Isten hangjában az éltető remény.
Akkor is keress, ha nem vágyod létemet,
ha szemembe a haldokló parázs már nem lobog,
viharok tépik szívemről vértemet,
elárvul végleg, ha egyszer már nem dobog.
Addig játszani szeretnék, mint gyermek,
kit a szeretet mindig megtalál.
Kit felemelnek játékos szellemek,
ódon emlékek, omladozó falán.
Mert, álmodtam, hogy újra játszhatok,
mint elárvult gyermek, felnőttek között,
árnyékból végre, fényre bújhatok,
és nem leszek többé, sorstól üldözött.
klerensz rovata (klerensz.virtus.hu)
Minden kedves alkotónak és olvasónak, nagyon boldog új évet kívánok!
Új vendég érkezik.
Ki lehet?- Kérdezik.
Talán egy új barát
vagy csak annak mondja magát.
Vagy ellenség közeleg,
ki nyájasan hízeleg,
végül belém mártja kését,
hogy igya testem piros vérét?
Már itt áll a küszöbön,
fagyos lehelete bőrömön,
borzongok, kiráz a hideg,
a jövő még kietlen, rideg,
sivár, puszta kép.
A tegnap most mellém lép.
Átkarolnak a percek,
tűz lobban, serceg,
álmatlan éjfél közeleg,
már dörömböl az idegen,
fázik kin a hidegen.
Ajtó tárul,
hirtelen láng gyúl,
robban, durran, szikrát vet,
pezsgőmámorba veszett,
a józanész és táncra pattan,
sodort magával, s én hagytam.
De még mindig nem tudom,
ellenség lesz-e vagy barátom,
de érte a tegnapot elhagyom.
Más szerelem kell! Egy igaz,
nem tükörbe hazudott vigasz,
hamis kép és félelem,
mert aki nincs velem, az ellenem.
Harcolni kell megint,
rám szól a sors megint:
-Vigyázz, mert álnok ez is
és az leszel magad is!
Egy éven át, hordod majd súlyát,
vígan örömét, sírva bánatát,
egészen bátor leszel,
a tavalytól új leckét veszel,
az emlékek tarisznyáját magadra veszed,
és az új vendéget végre beereszted.
klerensz rovata (klerensz.virtus.hu)
Kaptam édes levelet, piros almát, kereket,
selymes hóból fehér labdát, hajnal csente jégnyalókát,
égre festett gyöngyöket, szivárványból színeket,
prémes bundát, meleget, búzát, zabot eleget,
égig érő sárgarépát, mellé édesanyám csókját.
Te mit adtál, kicsi nyuszi?
Adtam örömkönnyeket, hozzá érző szívemet,
jégvirágot csokorral, vidámságot, bokorral,
sáros bundát nedveset, víg játékot, heveset,
ezüst Holdat csillagokkal, mogyorót is , két marékkal,
hozzá festett képeket, és megígértem, jó leszek.
klerensz rovata (klerensz.virtus.hu)
Kopott kisszoba, gyertyafény árnya a falon,
a sarokba egy dísztelen fenyő, alatta a bánat kuporog.
Meg a szegénység és egy kislány. Maszatos arcán az angyalok könnye,
kék szemében csillogó álmok, kezében ronggyá olvasott mesekönyve.
Üresen tátongó fazék az asztalon, a főt krumpli már elfogyott,
meg a félig megrágott alma és a tegnapi kenyér, mit apu hagyott.
Este van, a csöppnyi ablakon benéznek a csillagok és az angyalok,
szárnyuk álomport kavar, szalmazsákján a kislány elalszik hamar.
Kitárul a világ, az álom küszöbén túl, cifra terembe szivárványfény gyúl.
Meleg van. Díszbe öltöztetett fenyő, tetején porcelán angyal alatta kisvasút
és egy alvóbaba, hímzett selyemruháján aranybetűk, a kislány neve,
édes sütemény az asztalon, anya képe a falon és ránéz csillogó szeme.
A szoba nőni kezd és egyre több lesz a gyerek, ki együtt nevet, meg az ajándék,
cseng-bong, kacaj repül, a bánatra öröm ül és ezernyi játék.
Habos kakaó, bajszokra ragadt barna folt, fények a szemekben,
zene a fülekben, nevetés vidáman álomszeretettben.
Fátyol borul a fényre, újra szürke és kopár minden, az álom ellebben.
A kisszoba kihűlt, fázósan remeg a reggel, megfagyott a víz a tűzhelyen,
az ablakra virágot rajzol a fagy, sarokban a dísztelen fenyő, ágait a föld húzza,
szalmazsákján a kisleány sírva menekülne az álmaiba vissza.
klerensz rovata (klerensz.virtus.hu)
Sírnak az emlékek,
potyognak könnyei,
a múlt felhője, rám szakad.
Vihar lesz, félek,
lehúznak keserves örvényei
mi jó volt, az mind sárba ragad.
Fel kellene állni,
de az idő kifut lábam alól,
vérfarkas minden kép.
Talán jobb lenne várni,
egy másik vonatra, valahol,
s beindul a jövő, mint lüktető gép.
Kereke zakatol, kúszik a síneken,
az ég-kékjébe robog,
túl a meg nem élt álmokon.
Emlékeim elöl sietek,
lábam előtt zokog,
a meg nem értett szeretet.
Kitárom karjaim,
ölelni az ártatlan tegnapot,
mi egy gyertya lángján lobban el.
Magam köré szórni imáim,
talán meghallgatja az ég,
s a holnap szívem hangján énekel.
Nem sírni akarok,
sem siratni önmagam.
Rozoga álmokba rejtőzni,
mert jeges könnyeimbe fázom.
örök tél fedi lelkem otthonát,
szeretne már más testbe költözni.
Egyszer meg lesz az is,
a porhüvely elfoszlik az időben,
kifeszítve egy halom felett, ócska kereszten.
Nem jajdul meg egy szív sem,
könny nem csorog ráncos arcokon,
akkor a múltat végleg elvesztem.
Nem leszek csillag,
csak tűz a pokolban.
Füstbe lobban lelkem,
felhőbe rajzolom magam,
kitépve az emlékekből,
eltűnök a semmibe.