kiment a hárshoz minden délután
örökké fújt a szél vonzotta a hárs
fehér fények ólmos kobaltok
ölelték és a hószag sokáig
nézte a fát a férfira emlékeztette ahogy
vetkőztette mint ő a törzsről a borostyán levelét
vak dühében káromolva sírva
felsértett tenyérrel öklözte megaláztál
a férfit látta könnyek nélkül állt
megsebeztél suttogta a lány
megsebeztelek?
magában rebbent vallomás
a lelkeddel sebzel
a test csak öleli a lelked zárványcsendjét
a lélek olyan mint a borostyán apró bogarak benne
vagy mint a mézga mit gyermekkoromban leszedtem a fáról
olyan akár a fa amire madarak szállnak
madarak? mosolyogtál
madarak
minden titkát nekiadta azt is amit nem vett észre
szerette benne a dió ágát a férfi
rájuk emlékeztette téliekre amint
kérgükön a fagy sebet hagy
csupaszon büszkén azt mondják merj így szeretni
moha északi oldalon karjaik imára kulcsolják
a szél karakán táncot lejt utolsót
dió koppanása hallga a földön
elteszem neki mosolygott a lány
leírta a magányt hideg rózsák keretezték
arcát a lázé előrebukva megrázta magát
Mózes csipkebokra hideg kékekben ég
szőke sugarak copfba fonják hajuk kacag a Hold
csillagködöket varázsol Nap mézszínéből
szűz hava félénken ébred
messze táncol a dércsípte kökény
este elmesélte férfinak a borókát
északi szél fújt hegyek felől láttatta arcod
hideg fényekben égtél nem érdekelték
a lány szavai
pupilláid elhallgatták csókod tán nem is volt
éjfélkor a kutya a küszöbön feküdt
monoton mozdulatokkal elhúzott test
opálossá váló kutyaszemek a barnából
mint a hirtelen ködé a vetés felett
a diófának regélte el kéreg életét
Hold hallgatta a fa elfordult
elmesélte önmagát siratva?
soha nem tudta meg lila ezüst nyár
állt mint a fák
2010. november 14., 21:28:00
éjfélkor kereslek
mikor a hold sétálni jár
s a tintasötét sziklás part meredélyén
szavakat szaggat a gyönyörűség
a hullámok halk éneke ölébe kap
játékosan mesél elringat
majd szeszélyesen ellök
akvamarinjától
ujjongó öröm és bágyadt szomorúság
kavarog bennem
ha szemeidből a fény kiszakad
nem bírom tovább
szeretlek zöld teát iszom
mahagóni farönkön
és a sötétbe suttogok mosolyogva
neveddel játszom kérész dallamot
elnémít a mezítlábas éjszaka
az utazás
az álmok gyönyöre
a soha hozzád nem tartozás szenvedélye
s a csillagok sűrűje mely
mint mandulafa virága
ellepi a titokzatos eget
mesélj vagy tűnj már el
mert a hulló kövek is szenvednek
és az éj elsiklik mellettem
a sötétség-szalag letekeredik
talán ott a másik parton messze
Afrika tövises karjaiban ---
ahol felparázslik a látóhatár széle
halk és félelmetes
- menj üvöltöm
és mikor kibogozom
magam a béklyó holnapokból
neveddel
mint szellővel játszom
MKrisztina
Szerző engedélyével.