2013. január 20.
Csomóban lóg Lompos hajdan szép bundája,
Hetek óta nem jutott jó falat szájába.
Az utcán bóklászik, reszketve lépeget,
Durván megugatják a zsíros vérebek.
Hová visz ma utad, Te otthonvesztett árva?
Merre van a gazdád, merre van a házad?
Hol van, aki mondja: „Gyere haza, Lompos!”?
Ki ad enni néked, Te kedves kis torkos?
Szánja a jó szomszéd, húst dob neki:”Nesze!”
De ajtaját zárja, kattan a retesze.
Mondja asszonyának: „Mit gondolsz Te, Sára?
M’ért éhezik mindig a szomszéd kutyája?
Süss egy kis pogácsát, s nézd meg Jóska bácsit,
Hetek óta nem láttam őt a templomba járni.”
Fogadja az asszony az ura tanácsát,
Meg is süti rendjén a sajtos pogácsát.
Frissen, ropogósan teszi a kosárba,
Így az öreg szomszéd, biztos megkívánja.
Át is ballag szépen a szemköztes házhoz,
Lompos rohan elé, s boldogan ugrándoz.
De az ajtó csukva, hiába is veri,
a zörgést Jóska bácsi tán észre sem veszi.
Lompos is nyüszít már, alig áll a lábán,
Kaparja az ajtót bebocsájtást várván.
Odamegy hát Sára, s beles az ablakon,
S hogy akkor mit érzett, azt ki nem mondhatom.
Tágrameredt szemmel állt csak mozdulatlan,
Azt sem tudta, mit csináljon e szent pillanatban.
Jóska bácsi ott ült a nagy karosszékben,
Jégderes bajusza megfagyott már régen.
Rohan haza Sára, hogy szóljon urának,
Nagy a baj a lakban. Az öreg mozdulatlan,
Egyedül van a fűtetlen, jéghideg szobában.
Rohan a jó szomszéd, betöri az ajtót,
Nem is talál ott mást, csak üres szakajtót.
Ott áll szegény Pista és a sírás rázza,
Nem tudta, hogy a Jóskának nincsen tüzifája.
Az asszony meg jajgat, s felhívja az orvost,
Hátvan van még remény, kell a segítség most.
Lomposnak is dobnak néhány friss pogácsát,
Van ki vígasztalja a hírhozó árvát.
Jóska bácsi csendben ment el e földi világból.
Kályhájában a tűzmadár már rég nem világol.
Meghalt már párja , a jó Julcsa néni,
Szerették ők egymást, nehéz volt túlélni.
Azóta meg úgy volt, hogy nem kérdezte senki:
Hogy van Jóska bácsi, van e mit tüzelni?
Lompos volt csak vele, hűséges, jó ebe,
S az angyalok pártfogó, megmentő serege.
Zs. Zsanettnek szeretettel
Valaki megsértette a barátomat,
azt mondta neki, hogy:
TE ÁLLAT!
Valaki megsértette a kutyámat,
azt mondta neki, hogy:
TE EMBER!
Napsugár59 rovata (napsugar59.virtus.hu)
Köszönöm, Napsugár59! Zsanett
Néhány, szívemnek édes rím.
Hagyaték
Hogy apró fapálcikával rovunk-e kusza ákom-bákomot a strand homokjába,
Vagy márványba véssük rézkarcolóval emlékeinket e földi világról,
Még rejtély.
Talán a jövő, hol se könyv, se kultúra többé nem él,
Eldönti sorsunk, s ítél fölöttük.
Kimondatik, hogy porból vétettél, s azzá is leszel.
Jön egy fuvallat, s elszáll emléked, mint az árny az éjszakában.
Ott volt, de már nem emlékszik rá, ki a hajnalpírral ébred.
Így volt...
Véréből font sugárkoszorút,
a homlokomra tettte,
s megszülettem.
Sírva-ríva a világra jöttem,
Hogy legyetek eggyel többen
Ebben a zúgó emberrengetegben.
Barangolás anyaföldem táján
(Ady Endre ihletésére)
Ez itt Kispest, hol születtem,
Hatalmas kórház apró ágyán.
Ám nem jelent mást e kerület,
Mint anyám kihordta szégyenem:
Hogy nem fiút, csak lányt nemzett apám.
Ez itt Erzsébet, látod-e?
Ódon, pesti munkáskerület.
Ó, nagyszülői oltalom, s mennyi-mennyi fájdalom!
Szent Erzsébet óvta tán,
Mesékben elringó édes nagymamám.
Ez itt Angyalföld, Lehel út.
Angyalbőrbe bújt bús legények,
Besorozott délceg árvák,
Bátran tűrték ősük átkát,
Jaj, ti büszke, magyar emberek.
Ez itt Kelenföld, szép vidék.
A én kék Dunám dombos tája.
Visszahív megannyi varázsa:
Hajdani szerelmek és a tanulás.
Nem is volt nehéz az iskolatáska.
Ez pedig itt, biz' én vagyok:
Sólyomfiók a messzi idegenben.
Kalickájából kiröppenő,
Vidám rigókkal ébredező
Emlék, a dús juharfák felett.