2010/12/10 - 13:49 | Koós Attila
A szelídet megsebezték,
s költő lett belőle,
riadt szemekkel bútt
ég és föld előle.
A költőt megsebezték,
csillag lett belőle,
maga-nyúzott meztelenség
didergő ember bőre.
A csillagot megsebezték,
hajnal lett belőle,
fájdalma halk énekszóként
csorgott háztetőkre.
A hajnalt felsebezték,
s kiforduló méhe
szelíden költőt, csillagot
ejtett az ember-mesébe.
ez nem vers
talán festmény
rózsa ízű könnycsepp
a vászon mosolygó anyagán
szépen rakott kő
márvány vagy bronzszobor
néma sziluett az egyiptomi éjben
dzsunkák csobognak ritmusára
a Jangce hajnal-bíborán
a blues hajlik kéken és lilán
a Mississippi köldökéhez
anyátlan gyermek kitaszított zokogása
a bendzsó sárga kopogása
de ez nem vers-talán álmodás
holló fürtjébe markoló alkony
zsenge talajra hullt ima-morzsa
számlálja szilánkjait szürkén sorba,sorba
míg fehéren dudorászó köd tapad
epedő tincsbe az ősz Temze homlokán
(az is mennyi királyt látott
koldulni az utókor kegyeit!)
ez nem vers
talán tarka
rongyaim rázom ostoba szavakba
s csorbán hasal egy bádogbögre
ásító tejében nekem szánt szánalom
(holnapra az is ki lesz öntve)
Este van.Selymes,lágy,anyás.
Ma már
nem hasad tovább
bennem a fájdalom.
(Na, ezt se ma írtam)
Koós Attila 2010 rovata (koosattila2010.virtus.hu)
Könnyű takaró legyen ma álmod,
Ne váltsd meg még ma ezt a világot.
Csak magadban őrizd a szelíd csendet
és az embert, kit ember szerethet.
Könnyű kívánság legyen ma párnád,
Ne légy ma megváltó, csak őrizd álmát
Annak ki melletted piheg, s ha rezzen,
szíved melegével takard be csendben.
Könnyű takaró legyen ma álmom,
felejtés csillagát két tenyerembe zárom,
s mintha imádkozna az éjszaka felettem,
hallgatom csönded, s csöndembe rejtem.
(huh, ez az öreg vers még most is tetszik)
Koós Attila 2010 rovata (koosattila2010.virtus.hu)
A csönd bársony, az éj vatta,
csillagok szeretkeznek benne
s alatta
hűségek fogannak fénynek,
árnynak;
játszanak, nyüzsögnek,
aztán földre szállnak:
lecsöppennek végül
asszonyszívekbe lüktetésül,
mint kibomló, mézes álmok
a virradattá szépült
királyfik és királylányok.
Így érkezik a gyermekember,
fénnyel-vérrel mosva, átitatva
szerelemmel.
Méltó a döbbent áhítatra
e csöpp ajándék, s Aki küldte,
s nincs, ki csodáját értve
meg nem szégyenülne:
mert vizsgálod ezt a rendet,
mely milliárdok óta áll
s őrködik feletted,
pedig eszmélő pulyád
közelében feltalálod,
mely téged is megteremtett,
azt az elbocsájtó-hazaváró
édes másvilágot.
Borzasztó a mélység
a magasságban, beleroppan
minden koponyát kitöltő
csekélység.
Ezért szerencsés a költő,
ki lelkével látva lát,
s még jobban
a gyermek, ki félig
még ott él a csillagokban,
csak közénk is ragyogja
már égi hajnalát.
A messzeséget gombolyítod,
mint fonalat s leméred,
de sem a könnyet,
sem a mosolyt nem érted,
hát minél többet
látsz, csak több lesz a titkod.
Az univerzum ott piheg
az emlőkön tejszagú ájulásban.
Részed, s te része vagy részeinek.
Téged keres később másban,
míg majd ő is szétszakad fényre,
árnyra,
s te megérted, hogy megérte:
nem készülhettél szebb hivatásra.
Koós Attila 2010 rovata (koosattila2010.virtus.hu)
Mikor majd elfárad itt benn
ez a ringyó kis húsdarab,
melyre most még annyi
lázrózsás háború tapad,
ha megfárad egészen,
belefárad végleg,
majd a bomlás közönyös ölében
örüljön tovább a te
élő, még lüktető zenédnek.
Mert azért az egy, végső
dobbanásért
állt elő a Teremtés összes
érző lénye,
hogy tanúja legyen: sosem késő,
szeretni megérte,
s így nem hiába volt a lét köztes,
fájdalmas rezdülése.
Mert értelme a csendnek,
ha teret ad a hangnak:
nem azok szenvednek,
akik meghalnak,
csak az itt maradtak.
Jó lenne tudni,
s úgy elaludni,
hogy a szerelem utánunk
marad majd magnak.
Koós Attila 2010 rovata (koosattila2010.virtus.hu)
Tengernyi búzatáblát láttam
énekelni az Úrhoz
örömtől lángbaborultan,
s örvényükben, mint apró, kék virágok
bimbóztak fodros kedvű lányok,
s felolvadt hangjuk az égi azúrhoz.
Én eső lettem, hajukba
hulltam vágyódó szemekkel,
hogy a dalt megtanuljam,
de szemeikből csillagok peregtek
ajkaikra bódító hangjegyeknek,
s én nem bírtam a nagy-nagy szeretettel:
megcsókoltam az első keblet,
mely zihálva
tárta ki mámorát, hevét...
s ő visszacsókolt, mint ki várta-félti
az embert, ki ha megtalálja, érti
majd a búzamezők énekét.