Ne kérdezd, kedvesem, hogy min tűnődöm én,
engedj csak szótlanul a múlton elmerengnem.
Egy régi kép kísért, túl esztendők ködén,
s foszló emlék után tapogat olykor lelkem.
Hogy röppent ittasan szívem, szegény bolond!
A szépek szépe zárt bűvös boszorkány-körbe.
S vergődtem lázasan, mint vihartól sodort
galamb, az ablakon szép szárnyát összetörve.
Már nem vakítanak tündér igézetek,
meglassúdó szívem nem ver szilaj-bolondul.
De mint a gyérszavú, vén óraszerkezet,
csak egy órát jelez, ha néha-néha kondul.
Kondul, s idézi mély, ködös gyermekkorom...
A fürtös orgonát zápor-könny permetezte.
Anyám lázban feküdt, és azon a napon
kislánypajtásomat elvitték messze-messze.
A fecsketorkokon elhalt a csepp harang,
aznap szitakötők ragyogva nem cikáztak,
borzongva üldögélt a sok begyesgalamb,
s a víg madárzsivajt felitták mind a hársak.
És ekkor hirtelen, a nyurga kút felett,
ahol repedt vödör himbálódzott a gémen,
egy holló vész-szavát zengették az egek,
kiáltott bajhozón, borzongatón, sötéten.
Elszállt rég az a nap, de árnya elkísért.
A szívem nyugtalan, s vak félelem a társa.
Nézem szelíd szemed, s az a holló kísért:
most... most zeng fel gonosz, fekete károgása.
(Rab Zsuzsa)