Egy nemlátó férfit kísértem át egyik nap az úton. Beszélgettünk. Más semmi különös. Mégis rám települt egy ismeretlen érzés. Mennyire értékeljük mi, látók a fényt..?
Szememmel nem látlak, te Drága,
de pórusaimban anyám keze,
ahogy remegő ujjait vezette
arcomon, s a tárgyakat
sorra adta:
Legyen szemed a kezed!
A megismerés fegyverét
ujjredőimbe karcolva
így ismertem meg a világ felét.
Isten csak ezt adta nékem
útravalónak.
Nem tudom, miért volt hozzám
ilyen kemény?
Bár küldött melléje lágy trillákat,
zajt, zörgést, és kedves hangokat,
de a vágtázó lovak, a vonat zenéje
mégis alaktalanul háborgat.
Az illatokkal is együtt élek,
s képzelnék hozzá tárgyakat,
de az élettelen, fémes valóság,
szívembe markol, és felkavar.
A világot sohase láttam.
Nehéz értened, ez mit jelent!?
Az a szó, hogy "láttam ",
számomra a semmi,
csak a tapintható jelen.
A millió érintésben
annyi minden
másoknak hiábavaló,
de nekem ez adja
a bizsergő vágyat,
a szenvedést, a botlást,
s mindazt,
ami az Életben jó.
Szememmel nem látlak, te Drága,
de érzem, hogy itt vagy most is velem!
Érzem minden porcikádat,
nekem Te vagy az Élet,
Te vagy a Szemem!
Nekem illat vagy! Bársony!
Édes íz, dorombolás!
Lehetsz szép, vagy akár csúf másnak,
oly mindegy!
Nekem Te vagy az egész Világ!
Nekem Téged adott az Isten,
- gálánsan fukar sorsomért -
ki nem tudja, hogy a vak szerelem
a nemlátónak
nem pusztán két szó,
de maga a Sötétség és
maga a Remény!