Pilinszky János:

Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,

kisikló homlokodra

a csillagöves éjszakát

kezem hiába fonja.

Nyakad köré ezüst pihék

szelíd pilléi gyűlnek,

bizalmasan belém tapadsz,

nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,

elgáncsolom a lábad,

fölugrasz és szemembe kapsz,

sebezhetetlen állat!

Elszűkül arcod, hátra buksz,

vadul zuhanni kezdesz,

az éjszaka trapézain

röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!

Kegyetlen, néma torna,

mégcsak nem is kiálthatok,

követlek szívdobogva,

merészen ellököm magam,

megkaplak és ledoblak,

elterülünk hálóiban

a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,

mióta tart e hajsza?

Megalvadt szememben az éj.

Ki kezdte és akarta?

Mi lesz velem, s mi lesz veled?

Vigasztalan szeretlek!

Ülünk az ég korlátain,

mint elitélt fegyencek.

Gyász

Fogad között fakó panasz,

magányosság vacog,

lakatlan partokat kutatsz,

üres minden tagod,

lezárt vagy, mint a kárhozat,

a homlokod mögött

csak pőre sikoltás maradt

vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,

nem fogja szűk szegély,

csillagcsoportokat terel

a partalan szeszély

elámuló szivedre: állsz

tünődve és hagyod,

belepjenek, mint sűrű gyász,

a foszló csillagok.

Stigma

Testvértelen szád meztelen

remegni kezd és tiszta

fénnyel ragyog fel melleden

az ismeretlen stigma,

bordáid közt a drága jel,

mely örök sebet éget

és többé sose tűnik el,

csak mélyebb lesz a mély seb.

Csak mélyül és be nem heged,

örök halállal árnyal,

s te fölállsz: növő szél vezet

a megnyílt éjszakában.

Átlépve házad küszöbét

útnak eredsz a csöndbe,

nem tudva merre és miért,

hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?

Csak mész. Köröskörűl hegyek

roppant magánya, itt-ott

kivert tanyák és félszerek

gazdátlan foltja villog,

és küldenek, hogy vándorolj,

bár buknál végre holtan

a puszta földre, ajkadon

kibékülő mosollyal.

De ekkor szűk ösvényre érsz

és hirtelen megállasz,

mögötted hosszú csönd van és

némán előtted áll az,

kiért elhagytad mindened,

száműzetésbe mentél,

mert sorsodat ki fejtse meg,

ki az, ha ő se testvér?

Megállsz előtte, meztelen

sebed kitárva, melyet

a messzeségből melleden

nehéz hatalma ejtett.

És vársz, mint fáradt katonák,

hisz nincs már senkid itten.

Ő visszanéz az esten át,

csak néz, és meg sem ismer.

Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,

a partra űzve ballagok,

az égi semmi habja elkap,

játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?

Itt minden szisszenő talány,

ne fusson el, ki lenn a parton,

e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,

inkább csittítsd a szenvedést,

csukott szemmel szoríts magadhoz,

szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,

mint holtak lenn az éjszakát,

vállad segítse gyenge vállam,

magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,

a semmi szült és szoptatott,

szeress sötéten és kegyetlen,

mint halottját az itthagyott.

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól

a fa az űrbe szimatol,

a csend törékeny és üres,

a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,

az út lapulva elsiet,

a rózsatő is ideges

mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon

készülődik a fájdalom.

Magamhoz

Bátran viseld magányodat,

én számon tartlak téged,

ne hagyd a sorsod csillagokra,

benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt

ha sisteregve átcsap,

tudom, több vagy mindannyiunknál,

benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,

oly nyersen szép és tiszta,

bátran figyelj, mint ők figyelnek

kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,

mint égig érő ének,

feljönnek benned napjaid,

a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,

az este sírva, késve

hiába járják pitvarod:

csak én látlak. Vagy én se.

Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,

mint néma tó a néma csillagot,

nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis

ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!

az övé lenni, ha nem is egészen;

megváltanám egy futó, tiszta csókkal,

hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,

éreznem újra félszeg, gyenge vállát,

irgalmazz meg szegénynek és nekem,

szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,

kis békezászló, oltalmat keres,

oldj fel maró, magányos bánatomból,

ha senkiért, az anyámért szeress.

Éjféli fürdés

A tó ma tiszta, éber és

oly éles fényü, mint a kés,

lobogva lélekző tükör,

mit lassu harcban összetör

karom csapása. Nyugtalan

heves fogakkal visszamar

a mélyen megzavart elem.

Legyőzve, lustán fekszem el

és hallgatózom. Csillagok

rebbennek csak, mint elhagyott

egek vizébe zárt halak,

tünődve úszó madarak.

Elnézem őket, röptüket

az irgalmatlan és süket

egek között, én árva szörny,

kit páncél nyom, heges közöny,

ki mit se kér, és mit se vár,

csak bámul hosszan és puhán;

sikamló, sűrü pikkelyek

lepik be sűrün szívemet,

a mélyén édes-jó iszony,

kitéphetetlen orv szigony,

mit észrevétlen vert belém

a víz, a víz, s a lassu mély.

Mert lenn hináros rét lobog,

alant a kagylók boldogok,

szivük remegve tölti meg

a fénnyel érő sűrü csend.

És mintha hívást hallana,

zuhanni kezd az éjszaka,

moszat sodor vagy csillagok,

nem is tudom már, hol vagyok?

Talán egy ősi ünnepen,

hol ég is, víz is egy velem,

s mindent elöntve valami

időtlen sírást hallani!

Te győzz le

Te győzz le engem, éjszaka!

Sötéten úszó és laza

hullámaidba lépek.

Tünődve benned görgetik

fakó szivüknek terheit

a hallgatag szegények

A foszladó világ felett

te változó és mégis egy,

szelíd, örök vigasz vagy;

elomlik minden kívüled,

mit lágy erőszakod kivet,

elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik

hatalmad csillagképeid,

ez ősi, néma ábrák:

akár az első angyalok,

belőled jöttem és vagyok,

ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,

legyőzhetetlen kényszerek

vezetnek vissza hozzád;

folyam légy, s rajta én a hab,

fogadd be tékozló fiad,

komor, sötét mennyország.

Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy fölvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet

a torkomig felömlő élvezet,

mi most csak fölkérődző förtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?

hogy pusztulj ott és vesszenek veled,

kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,

elüldögélnék benn egy délutánt,

agyamba venném, ágyad merre van,

a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,

a tűzvész honnan támad és hova

szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron

a tátott szájjal síró fájdalom

megnyílik érted, nyeldeklő torok.

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,

vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,

most végig ömlik rajtad, mint a genny,

sötét leszel, behorpadt néma seb,

akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.

A poklokban is meglazult hitem.

Vigasztalást a játék sem szerez,

az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Téli ég alatt

Cholnoky Tamásnak

Fejem fölé a csillagok

jeges tüzet kavarnak,

az irgalmatlan ég alatt

hanyattdölök a falnak.

A szomorúság tétován

kicsordul árva számon.

Mivé is lett az anyatej?

Beszennyezem kabátom.

Akár a kő, olyan vagyok,

mindegy mi jön, csak jöjjön.

Oly engedelmes, jó leszek,

végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,

nincsen ki megsegítsen,

nem vált meg semmi szenvedés,

nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehet

se egyszerűbb, se szörnyebb:

lassan megindulnak felém

a bibliai szörnyek.

Kihűlt világ

E világ nem az én világom,

csupán a testem kényszere,

hogy egyre beljebb, mint a féreg

furakodom beleibe.

Így táplálkozom a halállal,

és így lakik jól ő velem;

az életem rég nem enyém már,

vadhúsként nő a szivemen.

Minden teremtett elevenből

kijózanodva a szemét

így ütközik ki, leplezetlen

föladva hiú szégyenét.

A mindörökre ismeretlen

végül is így lesz otthonos.

Mint hervadás az őszi lombot,

a pusztulás bebalzsamoz.

Kihűlt világ ez, senki földje!

S mint tetejébe hajitott

ócskavasak, holtan merednek

reményeink, a csillagok.