Midőn az Érintetlenség palástját kiteríti
A csillagok ébredeznek az égi tengerben,
Midőn a Hold ősi dallamát felcsendíti
Szárnyalnak a szirmok odafenn.
Midőn a gyönyörűségtől egy lomb megrendül
S könnyeket fakaszt lelkében e dal,
A táj benső húrja megrezdül
S csillagok táncolnak a hangokkal.
Midőn az éji hárfa húrja
Átragyog egy felhőszívű virágon,
Régóta először csendül fel újra
A harmatajkú Álom.
Midőn lombok gyöngyei, a falevelek
Átfestik magukat régi éjekké,
Tompa morajjal az avarba peregnek
S szétszóródnak érzésekké.
Midőn e világ harangja jő
Az elnémult húrú éjszakába,
Rózsák porát fuvallja a szellő
Az érintetlenség sírjára...
KoparKehely90 rovata (koparkehely90.virtus.hu)
Illúziók táncolnak a ködben
Egy álmodó éjjel,
Zokogás lüktet a csöndben
Mélabús szépséggel.
Homályba szórt csillagok
Szertehintik a Régvolt illatát,
Lélek-óceán habok
Elmossák a Múlt visszhangját.
Véghetetlen sejtelmeken
Sugallat tengerén úszik a táj,
Sajgó fuvalmú jelenben
Homályba veszett a Homály.
Az álom végigsöpör a valóságon
S rejtekébe hull az élet.
Alkonyra ülepedő tisztaságon
Ódon rózsa lépked.
Illúziók táncolnak a ködben
Egy álmodó éjjel.
Egy hervadt szirom a Holdra röppen
Távoli érintéssel.
KoparKehely90 rovata (koparkehely90.virtus.hu)
Hol a szél hamva szertehull
S csillagként szóródik az Éjben,
Hol szél porát kavaró vihar dúl
Ott könny csillan a homály szemében.
Hol álmok hamva felszáll
S átfesti az égbolt óceánját,
Hol a gyönyörűség az, mi fáj
Ott a Mélység bontogatja szárnyát.
Hol a Fény hamva szertehull
S tisztaság tükröződik az Éj szívében,
Hol a lét rezdülése elcsitul
Ott ódon illatot kavar a Régen.
Hol a tenger hulláma az égbe száll
S csillagokat kavar fel mámora,
Hol az örök köd ajka a szívbe váj
Ott zúdul fel a holdfény pora.
Hol visszhangok hamva szertehull
S porából kél az ősi Éden,
Hol a lélek hullámán csönd sajdul
Ott a tisztaság színe ében....
Hol bolygók sóhaja felszáll
S éjkorong koppan a felhőn,
Hol a hervadás mögött a végtelen vár
Ott hull el minden-lebegőn.
KoparKehely90 rovata (koparkehely90.virtus.hu)
Szerteszóródás
Az éjszaka dohos illatát
Magukba isszák a fák.
S a lombokat átszövő évgyűrűk
Örök álmukat alusszák.
Hunyorgó ködben a félhomály
Hömpölygő érzésekre száll.
S mint elvérzett esőcsepp
Fürkészi lebegését a táj.
Távoli visszhangokban kereng
Az örökéletet dúdoló csend.
Végső hervadás mámorán
A szóródó hamu mereng.
A lélek is szétszóródik egyszer
Hamvai keringőznek egy könnycseppel.
Újjászületése nem sejlik fel többé
Mi teljes, el kell hullnia örökké...