Elporladok tüzes szemeidbe nézve,
Kérlek, ne hagyd, hogy lelkem lángod érje!
Szívem érzékeny, parányi kis virág,
Óvd és védd őt, s az is vigyáz terád.
Vérem minden lüktetése ritmusodra nyargal,
Gondolatom minden éjjel csakis feléd szárnyal.
Meghalnék nélküled, ha nem lennél velem,
Mindennél jobban fontosabb vagy nekem!
"Ne félts! ne hidd, hogy nélküled maradtam. Angyalok hű világa vesz körül." (Jankovich Ferenc)
Angyalnak születtem, angyalként pusztulok.
Hallotok engem, démoni zsarnokok?
Ti, kik keserű kínok között is,
Mocskos, emberi elmék fölötti
Világok elfajzott lakói,
Csak röhögtök a nyomorult baján...
Mindenki fáradt, erőltetett, kaján
vigyorral az arcán
megy végig a magányos, sötét utcán,
S nevettek beteljesülő sorsotok után!
Lelkem a tiétek, nektek áldozom.
Ez az élet, nem egy film a vászonon!
Tudjátok is ti - pedig én is álmodom...
De a szebb jövőt örökké várhatom,
S a halált értetek hiába vállalom.
Ha kiáltok, hangom siket füleitek,
Csak mint egy kósza fuvallat, úgy üti meg.
Bárcsak lenne pusztító szél-ereje,
A jóság, a szeretet deleje...
Apró vagyok, mint egy fűszál a réten.
Mi lett veled, ember? Nem értem.
Csak álltok az oltár előtt imádkozva némán,
De senki... egyik se figyel énrám.
Beteg a lélek, gyógyír reá nincs.
Nem tudja, mi az igaz kincs.
Megfáradt, széttört szívem végső sóhaját
Lehellve hallgatom kapzsi lelketek utolsó óhaját -
Nem figyeltek, s már nem látom az utam.
Mondd, jól végeztem dolgom, Uram?
De az Úr csendes, nem hallja ajkam utolsó szavát -
Visszaadom fáradt, tépett szárnyam, s a kopott glóriát.