Béla már enyhén koros,
bundája kissé poros volt,
mikor egy őszi borús estén
házunk előtt
esendőn rám meredt
kerek szemével,
s kérte
ne hagyj itt,
ha lehet
vigyél fel
engemet!
Az idő, mint már mondtam
őszbe, s rosszra fordult:
eső esett, a széltől
ajtó is megcsikordult,
sötétedett.
Mégis
hiába kínálta hallal
és sok- sok jó falattal,
- mint máskor -
egy duci hölgy
ő nem engedett,
mert engemet
követett gyalog, s ahogy
ballagtunk
a lépcsőkön felfelé
füléhez közel hajoltam
és kedvesen
belebúgtam:
felőlem feljöhetsz,
de hiába mackó
jövődre nézve
nagyon apró
esélyed,
ha lehet.
Ám Béla az enyhén koros,
- bundája még kissé poros -
iromba macskafi
- láttam, hogy nem érti,
jobb, ha nem is kérdi
mi vár rá odabent -
halkan válaszolta:
jól van,
- akkor nem volt
nagyobb gondban -
haladt fel
csendesen.
Ajtónk elé értünk, s azon
'hogy betérünk
a félsz bennem
tovább dagadt .
Már láttam, ahogy tépik,
karmolják, s nem védi
odabenn
senki sem.
De ő csak tolatott,
s az egész már úgy hatott,
mintha vezetne
engemet.
Egy óra se múlt talán,
mire a kis mokány,
már nevére hallgatott,
és ott ült a többi közt,
- a kutyám,
s két macska közt -
büszkén
a pamlagon.
Annak több éve már,
hogy a hat kilós mokány,
méla tekintettel
az utcán
rám meredt,
de nem bánja
senki sem, hogy
azóta csendesen
családunk becses
tagja lett.