A cigány, ha húzza és könnyed arcod mossa,
te nem kérdezed tőle hol tanult zenét,
a génjei hordozzák, a vére része,
pártfogója múltja, s több nemzedék.
Az emlék - s mit megtanultam régen -
hatvan közel már lassan megkopik,
a kémcsövet is letettem,
többé már azt sem kérdem,
excellben írjam-e a dolgaim.
Álmaim már színtelenné fogytak,
csak ritkán látok vadvirágokat,
a rajzlapot is régen félredobtam,
- a hegedűm is egy undok mostoha -
a kottáim meg csíkon elterülő
lerészegült rút pacák sora.
Hangom rekedt, - halkan szól az ének -,
emlék csupán, mit tükör nem mutat,
a szép napok is ritkábban kísérnek,
őrzöm őket, hogy el ne fogyjanak.
Ne kutasd okát miért most ,
miért így és meddig!
Fogadd el, ha gondolod!
Én se kérdem okát e földi létnek,
megélem, de olykor ébren álmodom.