Az őszi szél az udvaron suhanva
nyugatra fut, diót csörögve ver,
egy sárga-szín levél kering magasban,
a rozsdabarna épp itt röppen el
az arcom mellett, mint a halhatatlan
bátor, ki tudja jól, ezerszer lesz
meg önmagából, oly lágyan tér a földre,
a lelke most elszáll, a teste görbe.
Engedd, sodorjon élet lankadatlan,
minden levél, melyben meghalsz, egyszer
felébred új anyagként új avarban.
Talán, ha mondanám neked, Kedves.
Mondtam már, és mégsem hitted. Kacagva
a pókerasztalnál kártyát keversz,
a lapjaidba lesve látlak többnek.
Kabátom összehúzom, kint hűvös lett.