..s hull teremtő cseppre csepp...
Üres utcákon
visszhangzó zajjal
suhan
a magányos, fürge este
tócsákba cuppanva,
szaporán lépeget
minden álmot szülő
fekete teste.
Halk pötyögéssel
egyenes csíkokban
- mint a rácsok- ,
hullik az ég zafírja.
-fenn és lenn-,
ős riválisok
örök-hű társak
eggyéválnak
a sűrű szálakon.
Mohó öl most a föld.
Mint egyetlen Férfit
a Nő,
úgy öleli féltőn
a zúduló esőt.
Ködpárát sóhajtó
csókos-ölelkezések.
Heves attak
sodró görgeteg
gomolygásába bújnak
a szégyenlős fények.
A mélyben kibomló
gyökérfonalak cikáznak:
- sarjad az élet-.
Csituló víz-inaikon
végső akkordot
pendít a szürkület.
Eláll az eső, elhal a dallam:
s viszi - az irigy! - széttört darabjait
a lecsurgó kék,
magába olvadó önző tükörkép.
Megébredt virradat
nyüzsgő szín-ujjai
friss bimbóba fonja
az éj dobálta csöndvirágok
lusta szirmait.
-Reggeli, hers talpaimat
marasztalóan öleli a sár,
s kalapom peremére
kósza csöppek ejtenek alá
fázós búcsúcsókokat.-