Lágy ívben hajlik előttem folyó,
lusta hullámai csókolják lábam,
elgondolkodom, hogy a mohón
habzsoló, cserfes kis patakból,
miképp lesz óriás, mely most hűti lázam,
Az alkonyt jöttem nézni, a túloldalon már
vörös cipellőjét próbálja a napsugár, néha
dühödten, a jegenyefák dárdái közé dobja,
habzó korongja fényes neszét.
Ideát a füzek karcolják a vizet,
s kacagó arannyal fizet a nyár
mert menne már, de smaragd
a lomb, és még nem csalhat a vén bolond,
de itt-ott, lilásra festi a parti homok árnyait.
Odafent, égi városokat látok ahol hollóhajú
lányok, bontják varkocsukba font csillagok
fel-felpislogó sápadt gyöngyeit.
Kései cserebogár száll kezemre,
avarszínű szárnyain üzen a táj,
valahol tán' égetik a percek ízét,
és fanyar szívét darabokra tépi néma szám.
Szólnék de rettegek,hogy válaszol a csend,
inkább hagyom megpihenni fáradt vállamon,
mert oly szép mint azok a régi édes álmok,
mikor a szél futó fodrokon oson.
Valami furcsa vágy leste lelkem,
csupán néhány kósza pillanatra,
majd hűvösen rámköszönt a kín,
pedig gyönyörű magányom, békében hagyta.
Tudom, a hófehér jázminok illatával volt a baj,
és emlékem lágyan a bőrödre szórta szírmait,
bár verejtéked mosolyán kettészakadt a tutaj,
gőgöm hörögve kötözi háncsait.
Nekem örökre alkony maradsz,
markomba lapuló csöppnyi zaj,
ujjaim közt minden rezdülésed,
s mintha rohanó zápor verné a mocskos talajt,
a zavaros tócsák tükrén éles kés lett ölelésed.
Felejtenélek, de mindig szemedben alszom el,
mely árva akár a kút, mert mélyébe senkisem
kiált, vödre csorba, útja a múlt,
éhes torkán visszhang sírdogál.
Szeretlek, mert értem zokogsz,
mint kópé kisfiú anyja bús ölén,
észre se vettem, lám a hajnal kékkövében ázok,
melyek halott üveggöröngyként gyűlnek körém.
És te minden dermedt gyémántban benne vagy,
így olyanná változtál akár egy átkozott pillantás,
s ha sárguló borostyánba fagy,
a véresre harapott ajkad hídja,
százezerszer átrohanok rajta,
mímelni kőbezárt boldogságot.
Valami messzi útra kéne' menni,
hogy fájjon e táj ha visszanézek,
húzzátok keserűn vándor cigányzenészek,
ha feledni dobban szív.
Mámoros imáim semmit sem értek,
amikor részegen szaggattam sarát,
pedig zokogva szerettem az édes-mostohát,
csendes szavain még hív.
Átkos tüdőm nem érdemel levegőt,
ez a föld, ez a föld, volt mindenem,
mert 'se apám, se anyámtól' lázas lélegzetem,
amitől felégett minden híd.
Sosem kértem tőled, viszont szeress,
vagy temess el, hörögve rögjeid közé,
húsom a húsod volt, legyen hát gyáván a férgeké,
talán éhük még vájni bír.
Mindig vándorod voltam: hol itt-hol ott,
dombjaid között, hajamat csókolta szél,
társamul szegült hontalan guruló ördögszekér,
átöleltem, és mart a kín.
Arcomat feltépett markomba' rejtem,
ha van isten, egy cseppje hulljon rád,
csituljatok vonósok, nem lehet béretek hazám,
csak vérem, mely érte sír.
2010. március 15., 07:45:35
Kérlek, többé ne szeress engem,
hisz' csak perceim vannak hátra.
Még minden ízed el kell felednem,
ezért szükségem van néhány magányos dobbanásra.
Nem érdekel, hogy tavasz zsong,
utamon kopárak a cseresznyefák.
Sötétek, mint a lebukó napkorong,
lomha félhomályba süppedő ezerszárnyú fekete virág.
Ne szólj, csupán nézz majd rám,
téged sosem, csak a földet hagyom el.
Tudod, ilyenkor mennem kell ostobán, bután,
mert ez vágy valami furcsa fényként szemembe' hever.
Remélem nem feleded, hogy bennem ezer világ lakott,
de futóhomokként a semmibe szórtam őket.
Tövestől téptem erdőket és az ágakon,
a haldokló levelek összeverődtek.
Van akinek jázminok tapsikoltak,
de mindegy, ha éhes a publikum.
És ilyenkor csorgó vért kívánnak,
mi pedig a nesztelen tapsokért mindenünk feláldoztuk.
Egyszer biztosan rám gondolsz,
ha majd kiosztják pályám filléreit.
És talán utoljára hozzám hajolsz,
amikor tengerbe szórom szemünk partra vetett kincseit.
a Szerelem legyen,
piros, mint csattanó
csók a szájon.
Piros, mint a hajnal
az ébredő tájon.
Piros, mint cseréptető,
ami óvja a házat.
Piros, mint a vér,
mely bennem lázad.
..a Szabadság legyen
hófehér, mint repdeső
ünnepi ing.
Tiszta, mint apám szava,
ki rendre int.
Bölcsfehér, mint becsületben
ezüstölt fej.
Édesfehér, mint az elsőre
sírt anyatej.
..a Tavasz legyen
zöld, mint lomb a fákon.
Zöld, mint ruha
a szomszéd lányon.
Zöld, mint az
ébredő mező.
Zöld, mint szemem,
ha kérlelő.
Zöld, mint a fű,
mely sarat zavar.
Íme hát Zászlóm,
így vagyok Magyar.
Nekem nem voltak híres útjaim,
utcák kopott kövéből nőttem.
Házam, Hazám öröklött kínjai,
apám darabka hantja földem.
Itthon vagyok. Ha nem tudná e hon.
Nem kell, hogy rivallja ősi dal.
Bár fajtám rangja faágon harang,
még küzdök a múlt romjaival.
Mielőtt átkoznám gyáván a sorsom,
mert tudom, már röhög a jelen.
Markomban feltépett testvéreim,
szemembe' szűkölő történelem.
ÉS ha utcák kövén az igazság,
kinyílt senkinek sem kell virág,
hát maradok ki mindig is voltam,
szabadnak született tiport Világ
Tudom, a fel-feldobott kő mindig visszatér,
még az ilyen rongy bitang is mint én vagyok.
És csak sodródom akár a száraz falevél,
ha kiköpik vérem az éhes kocsmaasztalok.
S látom, már a részeg ősz fetreng a tájon,
nem szép, olyan lombhullató átkozott idő.
Még élni kéne, hogy minden lépés fájjon,
de nem akar levegőt cserélni a hörgő tüdő.
Énekelhetném: miénk itt a tér, az utca,
de csak a külvárosok leomlott tűzfala maradt.
Hol a nyomor hajnalban felszáll a villamosra,
és a semmibe tart miként a szürke virradat.
Valami hídon is átdöcög, ilyenkor a vas zokog,
a talpfák alatt lustán löttyen a sötét folyó.
Beomló örvényein pár műanyagflakon forog,
röhögő dinnyehéj az árnyuk, rothadt és mohó.
Valahogy úgy vagyok vele, egy költőnek egy Haza jár,
mindegy, héjanász, vonat, vagy ólom csókja.
Lehet Párizs, Szárszó, gyönyörű lelket gyötrő sár,
mind itthon vannak, mert nevük a hulló kőbe róva.
Tegnap már virágról suttogtak az almafák,
csendben hallgattam őket az akácos mögött.
És akár gyerkőc, ha égre prüszköl bóbitát,
pehelyként lebegett álmuk ég és föld között.
Tegnap az én mosolyom is más volt mint szokott,
szerintem megszökött szememből a szürkeség.
Számra bájosan ágyőt lehelt a vén kokott,
és szótlanul elnyelte a karcos sűrűség.
Tegnap néhány pillanatra tavasz lehetett,
mert még a korhadt kertkapu sem sikoltozott.
Csak utánzott egy rozsdás biciklikereket,
melyen valami korhely hazafelé imbolygott.
Tegnap azt hiszem hazudott a hajnal nekem,
és nem vettem észre a röpke pírt az arcán.
Tudhattam volna, hogy az enyém ugyanilyen,
mikor hatos pörög az üres dobókockán.
Hideg csend ölelt körül
mikor születtem,
a téli fák hallgatnak így
mielőtt rügytől pattan ág.
Majd ordítottam
rémülten, dühödten,
hogy itt vagyok te édes,
te átkozott világ.
Virágok neveltek
valami poros utcán.
A léha szél
volt vásott köpenyem.
Ha sors vert nevettem,
és minden délután,
a nyugvó nap jód-arany
könnyében fürödtem.
Ha leszállt az est
fekete tükrén háltam,
mit összezúztak
sanda csillagok.
De a törött árnyakat
szemembe zártam,
így pillám alól most
sötét fény ragyog.
Ezért álmom lett
minden éjszakai rét,
hol fáradt fűszálak
becézték a szám.
És nekem tárta ki
mély ölét az ég,
mert itt a földön még
nem lehet hazám.
Főnys
Nem hiszek semmiben csak a versben,
s tán' abban, hogy létezik az alkonyég,
pénzem rád, vagy bús borokra költsem,
amikor majd gyertyáznak a gesztenyék.
Mert te vagy a legszebb bánat a földön,
úgy látlak, ahogy nem láthatnak mások,
ajkad a szabadság, ám szemed börtön,
vonókkal tépik most rácsát a cigányok.
Szakadó esőben járom hattyú-táncom,
szétszórt szívem szennyes szilánkjain,
de szárnyaim tárom, hogy e sárvirágtól,
rubinvörössé váljanak gyönyörű tollaim.
Majd eláll a zápor, ha lemosta a vérem,
már látom a távolt, hol ezüst lett az ég,
ezt a verset remélem a lelkedbe vésem,
ha majd újra gyertyáznak a gesztenyék.
Főnys
Még várlak a csendes esti szelekkel,
az asztalra borulva, előttem üres borospohár.
Mint cserebogár, lámpa fényétől ütötten
cigarettám füstje, bolondul körbe-körbe száll.
Nyár van, de lehet, hogy ősz öleli a fákat,
valamiért színes mintákat látok az árnyakon.
Összecsúszva a zöld és a sárga,
s e tarka bohócruhába',
szájcsókra beoson az éj az ablakon.
Cigánymeggy ízű ajka, oly fanyar mélyvörös,
ócska szajha ki szétmarja, s így vérködös
lesz valahol messze szememben az égalja.
Még várlak a csendes esti szelekkel,
lehet hiába, mintha ezt súgná mámorom.
Most sorsomon karcos homok szalad,
betemet, hogy ne lássalak, miként vak kéz,
ha fűzfavesszőből kosarat gyötör,
és felsejlik benne az a rettegett gyönyör,
mert tudja, bölcsőt font fejemnek,
azoknak a kopogó, megfejthetetlen rejtjeleknek,
miről majd azt mondják eső, s közben
vergődő torzóm mohón elnyelő álom,
hát ez vagyok, szeress a véremből csókolt piedesztálon.
Főnys
Jöttem,
hogy csodája legyek az új időknek,
a jelen rongyából rakott árnyak mögül.
Mert tudom, őrült játéka e véres földnek
kezemben egyszer múlttá üszkösül.
.
Jöttem,
hogy vezére legyek a tiport tömegnek,
bár vagyok csak egy a sok közül.
De vajon örülhet-e eretnek a kegynek,
ha magának rakta máglyán üdvözül.
Főnys
Én vagyok a Bűn, a láthatatlan,
húrtalan hegedűn szótlan vonó.
Kihunyt parázson fortyogó katlan,
rövid kötélen hosszan lázadó.
Ólmozott kocka, kacagó arany,
ingujjba csúsztatott cinkelt lapok.
Állítmány nélküli részeg alany,
sárban fetrengő üres mondatok.
Kitűzött fehér gyolcs hulla hegyen,
béke, mit szél becézget aljason.
Rejtett hiúság, hogy kemény legyen
az ellágyult hús a hideg vason.
Őrjöngő Isten eretnek álma,
eltitkolt vágya a hűtlen lotyó.
Az igazság szikla bársonyára,
égből lepottyant halott hírhozó.
Kidöntött rönkön elárvult kender,
röhögő megváltás fejsze fokán.
Rémülten emberbőrbe bújt ember,
ordító csend a végső szó jogán.
Farok nélküli mosolygó kígyó,
torkán akadt utolsó áldozat.
Vagyok a Bűn, az immár látható,
levedlett vég, a csonka kárhozat.
Úgy érzem
ez a tavasz tollam beszáradt tintája lesz,
a rozsdás ereszen lecsorgó szomorúság.
S nem kínoz szomjúság, ha lehull az est,
pedig fojtogat a feketés ujjbegyű almaág.
Már nincs kedvem játszani a csillagokkal,
kacagva szeplős lányok lánghajába tűzni.
És ha múlik az éj csak rámfolyik a hajnal,
ma valamiért elkezd a háztetőn hegedülni.
Ilyenkor mennem kell de ólom a mozdulat,
mégis vásznamba szövöm a föld sárillatát.
Mert valahol talán találok álmos tornyokat,
ahol mélybe hintem léptem bronzízű zaját.
Tán' egy percre szemembe szökik az élet,
ha a madaraktól elcsenem a repülés titkát.
Pár penészes rézfillérért eladom a szélnek,
hogy hasítsa ketté a köd szürkés kabátját.
Így remélem végre csupasz lesz fent a tér,
és nem baj, ha még üresen tátongó terem.
Most meglátom elfáradt kezem mennyit ér,
mikor éhes vérem vési az égre a végtelent.
Ekkor majd újra futnak a lányok a folyóhoz,
és tarka arcukon vörösen ragyog a hajnal.
Csillagokból nekik papírhajókat hajtogatok,
amelyeket teleírtam az ég fényes habjaival.