...
Csak ülj le velem szemben,
mintha ezer éve itthon lennél…
Csak ülj le - mint szokás -
olyan tudattal, mikor napra-nap
dolgod rendben tetted, mikor kell már
testnek, léleknek az érdemelt nyugvás.
Csak ülj le és hulljon le rólad
az udvarias pompa, úgy szólj hozzám,
mintha ezer éve velem élnél,
mert az enyhülést vágyó szavak
felengedik a test fáradt feszülését,
a lélek görcseit.
Mondd el az első percet,
s mit még megélni remélsz,
oly természetesen, miként benned is
örök törvény szerint lüktet a vér,
és ne feledd: színezni múltat,
jelent, vagy jövőt annyi, mint gyalázni
más megjárt, vagy készülő kálváriáját…
Csak nyíltsággal birtokolsz bizalmat,
s bizalmad rá a tét - ha becsülöd
magad ennyire -, a tisztelet a másiké…
Csak ülj le velem szemben
s beszélj, beszélj…
Vox_humana rovata (voxhumana.virtus.hu)
...
Sikongó szívvel csodákat lestem,
Álmodva jártam sugaras estben,
Néztem a vágytól ittasult szembe,
Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
Mellyel a holt szó élővé válhat,
Derengő ködben láthatárt, mélyet,
Hová a lelkem sohasem érhet,
Fáknak odvában elrejtett kincset
Melyből szeretet gyémántja inthet,
Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
Vérvörös lángom fehérre szítván…
Oromról lávák völgyében jártam,
Tisztító lázban elégni vágytam.
Könnyek tengerét gázoltam térdig,
Könnyek tengerén szívem csak vérzik…
Feledés írja maradna végül,
Mellyel a lelkem szelídre békül,
Higgadtra, miként megkopott kövön:
Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
Nem érzi kínját dermesztő télnek,
Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
Hűvösen, bölcsen mered az égre.
Vox_humana rovata (voxhumana.virtus.hu)
...emlékezem
Az utcán futottunk össze,
Láttam megtört vagy, oly˝ elveszett,
Arcodból semmi nem volt már a régi,
Csak két csillagszemed.
Ölelésre tártad két karod,
S annyit mondtál: te nem változol...
Emlékszel?
Legutóbb Mártélyon nyaralt a szűk
baráti kör, mennyi kacagás, móka
maradt a napok mögött!
A jurta hangos volt, -egy víg csapat-
ébren vártuk a hajnalokat.
Ott a parton a nyári éjeken
szomorkodtunk elmúlt szerelmeken,
beszéltünk barátokról, s arról, hogy élni, élni kell!
Emlékszel?
Egy rigófüttyös hajnalon a napkeltét rajzoltad
és nevettél: "gyorsan jön nagyon"!
Mindenen nevettünk, kinevettük a zord napokat,
s még annak is örültünk, hogy soha
nem kellett aludnunk híd alatt.
A Tisza-parton ültünk, s tengernek láttuk azt,
csillagot kerestünk éjjel, s fogtunk sok halat.
Emlékszel?
Minden csinos lányt levetkőztetett szemed,
s zokogást tettetve mondtad, hogy mind a
másé, egyik sem lehet a tied.
Rajzoltad az "Örök Évák"-at és mindegyik
rajzod címe az "Örök Semmi" lett.
Emlékszel?
Fejből idézted Verlaine-t és szenvedélyesen
búsan szavaltad a Shakespeare szonetteket,
Villon-t szeretted s hogy Karinthyt idézheted,
Vangelist csodáltad, s elmerültél Paganiniben.
Én "asztráltam" neked rövid, de boldog életet,
s ősi kultúrákról vitáztunk mód felett.
Emlékszel?
Még alig két hete...
Megint a parton idéztük fel az elmúlt éveket.
Szerettél élni. Főnix madárként újult mindíg életed!
Nevettél, mint régen, de láttam szomorú a szemed.
Művész vagy, -mondtam én-, de csak legyintett
kezed: "semmivé vált az életem, de tudod te ezt,
művészet már az is, ha nem gondolsz erre sem."
Emlékszem... elköszöntünk, mint két jó barát,
s pár nap múlva jött a hír: Te ott vagy, ODAÁT.
Angyalok emeltek a szivárvány fölé.
Nem siet a Nap Neked kelni már.
A holdak ívét rajzolod egy csillaghíd alatt,
s nem mondod többé, hogy te semmi vagy...
Úgy fáj a szó, hogy leírni alig tudom,
csak idézem az utolsó perceket...
Légy jó... majd találkozunk, mondtam,
-akkor nem éreztem, kezed furcsa
szorítása karomon mit jelent-,
s nem tudtam miért mondod: Isten veled!
Őszinte barát voltál...
... Várj reám! Hamarosan megyek!
Addig gondold ki, milyenre fessük át a kék eget!
... hallom ahogyan nevetsz...