Ilyen még nem volt, mondod.
Átölelsz.
Fél éjszakát sírsz, nevetsz,
parázson szítasz szikrát,
csendedbe borítasz,
zihálsz,
és hajkoronáddal fésülöd arcom.
Kezed kérőn fon kosárba,
csónakhintába
ringat a combod.
Bebarangoltatod
az összes íved,
a hajlatost, a dombost,
a peckesen kiugrót, a törtet,
a pelyhest,
a feljebb és beljebbjutást remélőt,
a gátszakadásra várót,
az elvetélőt,
fül mögött a hallgatást,
száj sarkában megült mosolyt,
fogak résein a harapást,
halánték fölött a hajfodort,
kehelybe görbített
vállon a gödröket, derék aljában
halmos hegyeket.
Leszel tanúja kettős örömnek.
Mondd, mit üzenjek a zömnek,
kik előttem voltak,
és utánam jönnek?
Hogy mondjam vaknak,
szembe, hogy tudatlan?
Magát hirdetőnek, hogy kappan?
Az énekesnek, hogy faragatlan?
És miért mondanék bármit is?
Tán itt maradsz, pár napra, évre.
Lesz időd megunni jót.
De útravalót kapsz, illőt.
Talapzatot.
Ráállva, onnan kínálhatod szobor-kismagad,
ismerve valós súlyodat
színaranyban.
Csak halkan mondom:
Tudod, horányi éjszakában
kettőnket Atroposz lesett.
Szorgos kezéből az olló kiesett.