Olyan nehéz néha kimondani amit érzünk. Pedig lehet, hogy az az utolsó alkalom...
Halódik a szó, a vigasztaló.
Torkod fogva tartja, szíved tovább marja,
hát üstökös csóvájába írod üzeneted,
s küldöd fényévekre,
hozzá a semmibe.
Sose látott galaxisok fénye
rejti lelküket
minden látomásban,
bizakodó reggel el nem csattant csókja
fogcsikorgatás a sötét éjszakában.
Fájdalomba szunnyadt öreg, ráncos homlok,
jajba fulladt sírás, sosem élt mondatok,
tipegő kis lábak, utolsó sóhajok,
nyúlnál most utánuk,
de hiába!
Nem éred!
Mert halódik a szó, a vigasztaló.
Már nyitnád szád, s kitárnád szíved,
hogy szólj, vigasztalj, s újra befogadd,
de nincs ismétlés, csak a nem várt semmi!
Látod?
Lekésted.