Én szeretem a hazám
s benne minden tájat,
szeretem az égre
felnyújtózó fákat,
melyek földjéből sarjadnak
neki a világnak;
szeretem a folyókat
s ringó hullámaik,
és a magyar költőket
és lángoló álmaik;
szeretem csípős szeleink
s a haragvó eget,
a leányt, ki nekem
itt megteremtetett;
szeretem a Napot s a Holdat,
a hunyorgó csillagot,
a vándor szerencsét,
ki felém is ballagott;
szeretem a hajnalpírt
köszöntő madarat,
szeretem imáját,
mit tudtunkra dalban ad,
s a harmattal betakart,
miljom szál füvet,
szeretem a szavakat,
hogy ember s, hogy becsület;
szeretem a bú után
csillanó szemet,
szeretem Istent,
mert ő még jobban szeret;
szeretem az anyát,
ki kisdedét szereti,
s ha álom várja már,
énekel neki,
szeretem az apát,
ki a kenyérért felel,
s visz haza mindig,
bár küzdenie kell;
a közös asztalnál,
együtt leülő családot,
ha békében ki-ki
az ételhez látott;
szeretem a titkolt,
rejtett aggodalmat,
mit érzünk egymásért,
de mégis csak hallgat;
szeretem a csodákat,
mert igenis vannak,
s, ha egyet én benned
találtam magamnak;
szeretem a rügyeket,
mert vezérük az élet,
szeretem, hogy vele
virágokká érnek;
s az emberlét cseleit,
számtalan fortélyát,
s e ravaszkodás mögött
jóhiszemre példát;
szeretem a tüzet,
mely éjidőben lobog,
s a sötétségbe kap,
mint húsba vágó horog,
szeretem, ha lángját
körülülik csendben,
s tőlük ott az ördög
némaságba retten;
szeretem, ha beszéd
jó szándékból hallik,
mert minden mondott szavuk
lelkükből sugallik;
szeretem feszülő,
dús izmát az úrnak,
ki szolgáival együtt
építi az újat;
és a verítéktől
gyöngyöző homlokot,
melynek gazdája talált
a küzdésre okot;
szeretem a csöndes,
szunnyadó utcát,
rajt' a léptek halkan
megpendülő húrját;
a zenélő köveket
a cipőtalp alatt,
a zenészt, ki zenélve
hazáig haladt;
az apró gyermeket,
ki beszélni tanul,
nem sejtve, majd mennyit
gubbaszt szótlanul;
s én szeretem az élet
minden moccanását,
örök lüktetését,
nyugtát s rohanását;
és az olyan embert,
ki másnak boldogsága,
s csak azt a világot,
mely mindnyájunk világa.