Vincze Erika versei:
Talán most még....
Kavarognak bennem a gondolatok,
talán most még elmondhatnám,
amit nem mondhattam el Neked,
s itt rekedt a szó, s bennem
kavarog ez az érzés kedvesem.
Papírlapra írt kusza gondolatok,
folytatnám is, de csak hagyom.
Lelkemet nyomja csak szüntelen,
hogy miért, magam sem érthetem,
érzem elemészt ez a szerelem.
Mondhatják mások, mit szabad,
az eszem az, mi nekik szót fogad,
de a szívem egyre csak kalapál,
hisz még mindig utánad kiált,
talán most még elmondhatnám.
Elmondhatnám,de nincs rá szó,
hiába kezdem el újból és újból,
pedig még itt hallom a hangod,
érzem ujjaidnak bársonyát,
vágyakozva magányos éjszakán.
Magad vagy bennem.....
Szivemben mindig ott élsz,
lelkemnek már része vagy.
Nem számit most a távolság,
Magad vagy bennem a gondolat.
Virág és gyertya kezemben,
bennem csak halk sóhajok,
egy-egy gyertyát gyújtok,
lángjába én is beleolvadok.
Melegség járja át a szivem,
érzem szinte közelségedet.
Lassan becsukom szemem,
oly jó hinni, itt vagy velem!
Sirodra teszem a virágot,
a szél zúgását hallgatom,
nyugodjon békében lelked,
örökké hiányozni fogsz!
Maradj még.....
2010.02.12.
Maradj még kicsit, kérlek ne siess,
annyi mindent nem mondhattam el.
Lehet talán szavak nem is kellenek,
csak finoman, lágyan megérintelek.
Ne szólj, a szó már semmit sem ér,
most csak a csend, s a test beszél.
Ajkadnak érintése,mint izzó parázs,
szivemben most is ott ég a vágy.
Hozzád bújok,a két karom átölel,
éreznem kell minden szivverésedet.
Érezni az illatod, s ha nem leszel,
éjszakákon át csak rólad álmodom.
Ne nyisd az ajtót,még van időnk elég,
miért űznénk el, mindent, ami szép.
Kell még nekem ez a boldog pillanat,
hisz a lelkem búcsúzni még nem akar.
clara rovata (clara.virtus.hu)
Őszi hangulat
Őszi eső mossa el lépteim nyomát,
halk sóhajom száll a ködfátyolon át.
Szívem, akár a szunnyadó parázs,
nyomában oson a néma elmúlás.
Világ, adj nekem tért
2010.02.01.
Nyílik egy ajtó, már a gondolatok szárnyán utazom,
tenger hullámai csapdossák most előttem a partot.
A hegyek ormai magasodnak, a kéklő egekig ér,
bárányfelhők messze kúsznak, visznek csak lépteim.
Hallgatom a parton a tenger morajló sodrását,
ha lépteim nyomát is mossa, azt sem bánom.
Indulok egyre messzebb, a titkos végtelenbe,
annyi minden van, mit eddig nem ismertem.
Érezni akarom a virágok illatát a hegyen túl,
csodálni, mit szemem eddig nem láthatott.
Hallgatni a szél zúgását egy esős hajnalon,
mikor a várost fürkészem egy hotel ablakból.
Járni a zöldellő erdőt, a végtelen mezőt,
s hallgatni a fák közt a madarak víg énekét.
Megpihenni a sűrű bokrok, cserjék közt,
szomjamat oltani a forrás éltető vizéből.
Világ adj nekem tért, hogy lássam a földet
fényes nap közelében, felhők szárnyán repülve.
Hogy nézhessem folyók kecses kanyargását,
hófödte magas ormok csendes nyugodását.
Szárnyaljon lelkem szabadon, mint a madár,
lelkem örüljön, ha kinyílik előttem a Világ!
Tollal kezemben szavakkal festek színeket,
hogy lásd, Neked a mindenséget hoztam el.
clara rovata (clara.virtus.hu)
Lelkemmel tavaszt várok
2010.01.29.
Surranó kis árnyak az ablak előtt,
ahogy a napsugár a szemembe tűz.
Tavaszi virág illatát hordja a szél,
szívem kitárom, lelkemmel tavaszt várok,
s ahogy nyiladozó bimbóból virág lesz,
kivirulok én is reménnyel, szerelemmel.
Ó! Jönne már! Hozzon rigófüttyöt,
gyermeki víg kacajt, erdő mélyén bújó
zöldellő cserjés bokrokat, kanyargó
hűs patakban csobbanó kis halat,
virágba boruló égre néző lombokat,
friss selymes fűben ölelkező párokat.
Arcomat fújja majd lágy tavaszi szellő,
mikor bárányfelhők úsznak fent az égen.
Valahol egy-egy esőcsepp hull az ágra,
s megrázza szomjazó levelének bársonyát.
Őzgidák szökellnek a végtelen határban,
s, fürge nyúl rója a virágos tarka mezőt.
Ó jönne már! Erről álmodom új év hajnalán,
mikor odakint hó leple ül a csupasz ágakon.
Mikor szánkó csúszik a szemközti domboldalon,
s hirtelen sirályok rebbennek a fagyott tó vizén.
Néma csend ül most még a kietlen, zord tájra,
de szivem, s lelkem is egyre csak a tavaszt várja.
clara rovata (clara.virtus.hu)
Akkor még....
2010.01.09.
Volt hófehér, fodros selyem ruhácskám,
mikor a tavaszi szél épp vizet árasztott,
s gyermeki énem róla, boldogan dalolt,
s kacagva rohantam a tarka mezőn át,
hogy érezzem a virágok bóditó illatát.
Selymes fűben megpihenve éreztem,
ahogy melenget az aranyló napsugár,
s pillangó játszott velem a lágy szélben,
ujjam el sem érte, illant is tova kecsesen.
Ültem tölgyfa árnyékában elmerengve,
s néztem a végtelen zöldellő határt,
hogy fut a nyúl árkon-bokron át, lehet
nyugalmat szegény soha nem talál.
Néztem a messzire kúszó bárányfelhőt,
s az égen csendben repülő madarak raját.
Izleltem vásártéri eperfák édes gyümölcsét,
s hagytam, leve fesse csak lilára a szám.
Mikor a kert alján kóbor kutyák csaholtak,
s a házak ablakán lassan kopogtatott az este,
pöttyös szalaggal hajamban,babával kezemben
ültem és hallgattam, a felnőttek mit mesélnek.
Végtelen nyugalom és békesség volt bennem,
a soha el nem múló és mindig csak örökre!
Ültem meghitten az ölében, s hallom még
most is, ahogy hangjával kedvesen becézget.
Közben majszolom a madárlátta kenyeret,
hát megint nem ette meg, nekem hagyta!
Vele lelkemre a szeretet virágait szórta.
Még itt volt nekem az én drága jó apám!
clara rovata (clara.virtus.hu)
Voltál valaki.....
Hónapokon át bolyongtam
bármerre kerestelek,
nem találtalak.
Néztem idegen,
megfáradt arcokat,
zokogó gyermeket
anyjához bújva,
kenyérért, borért rimánkodót,
kinek talán utolsó vacsorája ma volt.
Elvesztettél mindent,
s vele az életed,
hitet,reményt,
s a boldog szerelmet.
Régen Te magad voltál
másnak a fény,
ha rossz diák is voltam,
bennem hittél,
megtaláltad másokban
mi az érték,
tudom, az életre neveltél.
Most itt fekszel
elrejtve a világtól,
riadt tekinteteddel
a falat bámulod,
szólok hozzád,
s csak nézel a semmibe.
Nevedet mondom,
de nincs kinek,
csak egy test vagy,
elszállt az értelem,
készülsz a hosszú útra,
vár a végtelen.
Hideg szél fúj
Vörös az ég alja, hideg szél fúj,
fázósan a kabátom összehúzom.
Nézem, ahogy a darvak szállnak
messze-messze, a végtelenbe.
Siratják a lágy nyári szellőt,
a tarka mezők bódító illatát,
s a szerelmesek kispadján
megpihen egy kismadár.
Hull már az elsárgult falevél,
rőt avar takaróját teríti szét.
Burkolózik a köd fátyolába,
bársonya lesz a csillagos ég.
Halkul minden kimondott szó,
s, lelkünkre telepszik a bánat.
Lépteink is egyre lassulnak,
utat törnek a néma elmúlásnak.
clara rovata (clara.virtus.hu)
Titkos éjszaka
Eljöttem szólt a nő halkan,
sokat tipródtam, szabad-e?
Hiába nem tudtam feledni,
ahogy mélyen a szemembe
néztél, s egyre csak néztél!
Már akkor ott megígéztél.
Ne szólj! Szólt halkan a férfi,
itt vagy, s nekem hidd el
mindennél többet ér!
Vártam már, hogy érezhesselek
karjaimmal ölelhesselek,
vágytam rá, hogy megérinthesselek!
Nem tudom, kettőnknek lehet ezt?
Szólt a nő, miközben a férfi
ujjaival lassan gombolta ki a nő
hófehér blúzát, s közben
csókolta egyre hevesebben,
tele forró vággyal, szerelemmel.
A nő próbált kibújni az ölelésből,
még néhány szót suttogott,
aztán szemét becsukva,
egyre csak hagyta, hogy a férfi
szorosan magához húzza,
akkor tudta, már nincs visszaút.
Látlak még? Kérdezte a férfi,
mikor reggel a nap besütött az ablakon,
s megcsillant a nő rövid szőke haján,
amint ott álltak egymást átölelve,
s örökre szerették volna megőrizni
ezt a csodás meghitt pillanatot.
Mennem kell! Szólt a nő,
szomorú mosollyal, ahogy lágyan
simogatta a férfi borostás arcát,
s szeméből egy könnycsepp elindult.
Másé vagyok már évek óta,
de ezt az éjszakát soha el nem feledem.
A férfi magába roskadva állt, amint
becsapódott az ajtó a nő után.
Töltött magának egy pohár bort,
csendben egy cigarettát sodort,
aztán elhúzta a függönyt az ablaknál,
s már tudta, csak egy éjszaka volt.
Vagyok....
Vagyok orkán a háborgó tengeren,
csapzottan hányódva céltalan.
Hajthatatlan,az idővel is dacoló
riadt tekintetű, őrjítő félelem.
Vagyok a napsugár érlelte
napraforgó, ki kecsesen hajlik
a lágyan ringatózó szélben,
odasimulva tarka mezők ölébe.
Vagyok hűs esőcsepp az
égen úszó felhők bársonyán,
s vigasztaló hang , ha a bánat
kopogtat majd lelked ajtaján.
Holnap majd.....
Nézem a víztükrén mozgó csónakot,
lágyan ringatózik az őszi szélben.
A falevelek is lassan öltözködnek,
bársonyos vörös, arany lepelbe.
Napsugár kacsingat az ágak közt,
az égen halkan siklik egy madár.
Búcsút int csapdosó szárnyával,
tudja, rá megint hosszú út vár.
Figyelem a messze kúszó felhőt,
viszi már halkan a nyár édes izét.
Szerelmes csókokat, ölelést,
marad utána egy közös fénykép.
Holnap majd talán gondolsz rám,
s ölelne majd szorosan két karod.
Akkor érezni fogom közelségedet,
ahogy lehunyom majd két szemem.
Elsuttogod, hogy hiányzom nagyon,
s hogy a mindent, csak velem akarod.
Talán akkor végre én is elmondanám,
Szívem Téged még most is visszavár!