1.
Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám,
Mit ringatott a langyos esti szél,
Oly simogatva, sejtelmesen hull rám
Szelíd szavad, ha vágyakról beszél…
Mert kinő a csendből, úgy mozdul a húr
Hangodon, hol nyugtom megpihen,
Mint dallamokat varázsló trubadúr,
S mit eldalolsz, azt újra elhiszem:
Nincs halál, mely holnapunk mögül kiles,
A létezés most más időt jelent…
Minden újabb nap egy jobbra érdemes,
Terítsd magadra itt a végtelent,
Mert örök marad, ha mégis eltelik:
Végük felé úgy érnek perceink…
2.
Végük felé úgy érnek perceink,
Mint friss homok, ha ujjaim között
Pergetem merengőn, s napjainkra hint
Változó időt, s visszaköltözött
Szívünkbe az öröklét, a néma hit,
Mely úgy ad mindig újraírt reményt,
Hogy oldja lelkünk régi gátjait,
S körbefon megannyi őrző fényeként:
Önmagukba vonnak így a fénykörök,
Örök tüzek vagy hullócsillagok,
Kutasd, lásd elébb, hogy áll-e mindörök’,
Vagy csalfa fénye percekig ragyog,
S kihunynak ők, miközben érte nyúlnál,
És mindenik helyet cserél, kimúlván…
3.
És mindenik helyet cserél, kimúlván,
Sötét erő, mi rajtunk ront, gonosz,
Gerinc taposva földre lökne durván,
És élvezettel vérig ostoroz…
De jő a perc, hol angyalok védenek,
Egy pillanat, s a nap zenitre hág,
Keresztről tekintő ősi édenek,
S Krisztust dalolva győz a tisztaság…
S a megváltás egy új való-igézet,
És tisztulásra húz-feszít a vér,
Ha néha-néha bűnös útra téved,
Szelíd szívünkbe végül visszatér,
És vérünkbe oltva bennünk itt kering,
S örök robotmorajban messze ring.
4.
S örök robotmorajban messze ring,
A kezdetekbe szűrt bizonytalan,
Ha összeforrt varázs őrzi lépteink,
Gyökér eredt, és új virága van.
Teremne napra nap, kizöldülése
Mezők fölött ha szórna szirmokat,
E szőnyegével ébredést idézne,
Sziromfejével inti, bólogat…
Hisz érzem én, hogy értünk van kikelet,
S a jégtükör is miattunk rian,
Nem kapok fényedből soha eleget,
Hisz egybeforrnék véled boldogan…
Mert önmagad miatt szerettelek meg:
A magvat is, mit hajdan elvetettek.
5.
A magvat is, mit hajdan elvetettek,
Öntözni kell, hogy szárba kapjon ő,
A lángot is, amelyet hű-eretnek
Szívünk varázsol perzselőn elő…
Táplálni kell tüzét, hogy el ne égjen
A szikra se, mitől vetett lobot,
Örök legyen a lobbanás a vérben,
Amelyet önmagának alkudott…
A jó vetés, ha kell, sok nyarat megért,
Termése évről évre dús, ered,
Kárpótol éhező, ínség-évekért,
A gazdagító, bőséges szüret…
Palást az ég, ő óvja, ha szárba kap,
Megkoronázza tiszta nyári nap.
6.
Megkoronázza tiszta nyári nap
A magból sarjadó, erős vetést,
Színe zöldje új titokkal átitat,
És újulásra, ébredésre készt’…
Szerteárad ereimben, eltemet
A szenvedély, ha gátja átszakad,
Önmagamba fonni minden sejtedet,
Felizzítani őrült lángokat,
S midőn összeforr a pillanat, végül
Felizzom telítve-kérve boldogan
A vágyamon, ha karjaidba szédül,
Mi elszakíthat tőled, nincs olyan…
És átölelni, óvni még a percet,
De glóriája sanda ködben reszket.
7.
De glóriája sanda ködben reszket,
Mert néha álmaink se hisszük el…
Űz a kétkedésünk, hogy messze lesznek,
Míg magába dőlt szívünk áttelel…
Hisz annyi fagy, mi éveinken fordul,
És annyi tél gyötörte álmaink,
Hogy óhatatlan ránk teríthet orvul,
Mi bús szárnyakon köröttünk kering.
A fagyott vizek először riannak,
Az olvadás is lassan csordogál,
S a langyosodni készülő pataknak
Minden olvadás egy kicsit halál…
Addig mindenik csalfa perc csacska rab,
S bolond Idő saját díszébe kap.
8.
S bolond Idő saját díszébe kap,
Ha utoléri furcsa végzete,
Ólmos nyugta volt, és egyre álmosabb,
Itt az ébredés: mit kezdjen vele?
Megzavarva kapkod, rezzen, megriad,
Minden mozdulat még oly szokatlan, új,
Két part között hogyan emeljen hidat,
Hogy megmaradjon állva, józanul?
Az elveszett remény most előrejő,
Megragadva együtt boldog végzetet,
Felsodor mélyről újult őserő:
Bátorság nélkül győztes nem lehet,
Csak gyökértelen, anyátlan árva,
Az ifjúság virágát szétzilálja.
9.
Az ifjúság virágát szétzilálja
A múlás lassan csorgó árama,
De ki az, ki lassú halálra várna,
És őelőtte nincstelen állana?
Az ifjúság tünékeny, cifra holmi,
Külcsínre aggatott drága bársony,
Bensőnkbe ágyazva kell birtokolni,
Hogy sok-sok év után is megtaláljon…
A bársonynál a bölcsesség többet ér,
S ha annyi boldog év minket összefon
És megszitálja homlokunk a dér,
Örömkönnynél nincs szebb a ráncokon…
S a lassan eltűnő ifjúság-varázs
A szépség homlokába árkot ás.
10.
A szépség homlokába árkot ás,
De mi megérett, lehet szép-örök,
A régi égbolt is csoda-látomás,
Ha villám cikázza, vagy mennydörög…
Mi értékes, igaz, úgyis fennmarad,
Ha évek raktak reá ráncokat,
Lényegét megőrzi, tiszta lesz, szabad,
Végtelenbe tart, ősi láncolat…
Mert, ki születik, a teste porba vész,
Lélek lesz csupán, ki múlhatatlan,
Tetemre hívja majd fent a Jó Ítész:
Látja titkait, bölcs-józanabban…
Végső hívás úgyis megtalálja,
És zsenge sarjúrendet irt kaszája.
11.
És zsenge sarjúrendet irt kaszája,
De nem fáj már a múlás-gondolat,
Úgy gondolok a végtelen halálra,
Hogy összeolvaszt lélektitkokat…
Mert nincs erő, mely oly visszahúzhatatlan,
Hogy megtartani végül nem lehet,
Mert egybeforrni kéne gondolatban,
És ellenáll szerelmünk, megteremt…
Ha tekinteted tükre majd rám vetül,
Ha sugaradból nyerek léterőt,
Ritka összetartozássá lényegül
Szerelmünk léte majd a vég előtt,
S majd fáj talán a végső búcsúzás:
Mindent levág e tomboló kaszás.
12.
Mindent levág e tomboló kaszás,
Haláltusánk is őrzi lényegünk:
Hiszen győzhetetlen elrabolni más,
Mit életünkben együtt elnyerünk…
Átviszem magammal ízed, illatod,
Érintésed, mi sokszor volt enyém,
Egy részt belőled, s ha nézed, láthatod:
Örök szerelmem fentről fényleném.
S ha meghalok, egy részem marad neked,
Melyet elrejthetsz az emlékkincseken,
S ha kitárod titkon néha vitrined,
Örökre vigyáz őriző szemem,
S még onnan is, a szív a szívre dobban:
Hiába sújt könyörtelen dalomban.
13.
Hiába sújt könyörtelen dalomban
A törvényszerű, ősi fájdalom,
Hidd hát, hogy napra nap szeretlek jobban,
Ha egyre súlyosabb is lesz dalom…
Még átölelni vágyom azt a vállat,
Mely őrizett, s hol sokszor sírtam én,
De nem veszett ki szívemen alázat,
S fejet ne hajtsak régi, szent Igén…
Ölellek úgy, karodba hull a vágyam,
Epedve kérem újra a perceket,
Midőn borít szerelmed leple lágyan,
S világom is alélva megremeg,
S ha felnézel, láthatsz a csillagokban,
Neved örök tüzekre lángra lobban…
14.
Neved örök tüzekre lángra lobban,
S e tűz, mi fogva tart, nem enged el,
Maradni mindig így, a két karodban,
Ilyen szelídre vált szerelmesen…
Szememben él a lényegem, s ha kéred:
Nyújtom mind, mit adni csak tudok,
Mígnem testem végül szerteszéled,
Mint röpke testű gyertya, elfogyok…
S utánam már se több, se más nem marad,
Csak csonkra dermedt, olvadó viasz,
És a lelkem másik éteren halad,
De biztos az, s egyetlen volt igaz:
Szerelmed szent tüze úgy borul rám,
Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám…
Mesterszonett
( Shakespeare: LX. szonettje )
Mint kavicsos fövenyre könnyű hullám,
Végük felé úgy érnek perceink;
És mindenik helyet cserél, kimúlván,
S örök robotmorajban messze ring.
A magvat is, mit hajdan elvetettek,
Megkoronázza tiszta nyári nap,
De glóriája sanda ködben reszket,
S bolond Idő saját díszébe kap:
Az ifjúság virágát szétzilálja,
A szépség homlokába árkot ás,
És zsenge sarjúrendet irt kaszája,
Mindent levág e tomboló kaszás:
Hiába sújt könyörtelen dalomban:
Neved örök tüzekre lángra lobban.
(A Mesterszonett Shakespeare LX. szonettje, Keszthelyi Zoltán fordítása )
2011. január 21., 16:33:35
Az alkotó hozzáfűzése:
Vesztergom Andrea
Szerző: Vesztergom AndreaFeltöltés dátuma: 2010-12-05
Macskák rezzenését éreztem éjszaka
a pincéből. Azt hittem, nincsen mély szaga
a félelemnek, csak valami effektet
talált hozzá némely epizód. Elfektet
végül, ha nem sietek. Hiszen úgy követ
hazáig, mintha homlokomhoz egy csövet
tartana kibiztosítva. A kiserdő
is sercegve susog. Reszket a bizsergő,
kihalt lakótelep szelleme mögöttem,
nyakamba liheg. Nem kellene szökötten
elfutnom mindig, ha megszoktam már ezt is,
ahogyan élek. De mégis, mint a pestis,
végigfertőz, csorog a fő verőérben
a menekülés. Késve jött elő értem
a fulladás is. Haja előre bukik,
arcát takarva. Együtt megyünk a buszig,
hogy elvigyen egy másik otthonom felé.
Az est összehúz, mintha torkon öntené
az ólom a hangomat. Meséld el, kérlek,
mi ez a test, amit most éppen én bérlek,
s mikor te lettél a hold, sarló voltál-e
szívesen vagy gömbölyű? Salto mortale
vetetted át magad új életed felett?
Meséld el most. És akkor élhetek veled.
Szerző: Vesztergom Andrea 2010-10-09
...a reggel ásított a villamosra,
mintha egy nagy, kinyíló pilla mosna
éles, tiszta látássá, bár az ablak
homályos volt. Akik ma áthaladtak
az ébredező Dunára ívelő
hídon, valami vak képet hív elő
a pirkadat, mintha rosszul fókuszált
felvételek bizarr hókuszpókuszát
néznénk...a gondosan fésült és festett
arcok alatt az összegörnyedt testet
tapossa minden szenvtelen tekintet
és új reggel hoz szemtelen megintet,
egy hét kezdődött, ez is változatlan
lesz tehát. Az elrejtett változatban
se bont meglepőt a visszazökkenés:
holott, mi most van, az összegyűrt. Kevés.
2010-09-13
1.
Meghemperegtem minden vágyba lent,
Mi földi élet nyújthatta öröm,
Fellobbanva megannyi tűzkörön,
S mégsem leltem vakító végtelent...
Vágyaim s a teljesség mást jelent
Az útvesztőbe csábító ködön,
Ösvényre leltem: ébren őrködöm
Zabolázni lelkem, a féktelent...
Illannak gyengéd ábránd-párlatok,
Kristályos való, mit a vágy remél...
Hosszú tél után lassan olvadok,
Halkabban szólnak elfagyott dalok,
Fagyos húrokon játszik még e tél,
S lant lett a lelkem, min a szél zenél.
2.
S lant lett a lelkem, min a szél zenél
Lírába olvadt, lázas éneket,
S lírai-lenge hangokkal neked
Küldeném, mit dúdol lantján a szél...
Lázadó, hangos szívem így henyél
Kandalló-meleg zsongító telet,
Lelkünkbe lopózzon a kikelet,
Zöldülő reményt üdvözítenél,
Tavaszunk adta rügybontó kegyet:
Megannyi hajtásnak bimbója kél,
Zsenge ágak, hogy vázádba tegyed,
Álmaidból bontanak csak rügyet
S valóság helyett vágyat nemzenél:
Ezért veszett el, ami bennem él.
3.
Ezért veszett el, ami bennem él,
Vagy mélységekbe bukón elmerül
S a lélek alatt lappang ékszerül
Mit máskor büszke vággyal fénylenél...
De néha még a mélyem tudni vél
Titkokat, mely mind múlttá lényegül,
Bennem kering lázadó véremül,
S lüktetve izzik, forrong itt e vér...
Keresnék ösvényt, mindig másikat,
Kövezetlen utakat, jeltelent,
De örök-makacs vakságom miatt
Lényegem néha eltéved, riad,
Medréből siklott, téves útra ment
Kemény hitem, s tudásom is, a szent.
4.
Kemény hitem, s tudásom is, a szent
Szavak között elveszett, múlni kész,
Megmaradt bennem hitetlen-merész
Lázadásom, s elveszett bent a rend...
A régi-ósdi egység tönkrement,
Széthullni kész szilánkra rész a rész,
S kaleidoszkóp-kristályokra néz
Sóvárgó szemünk, s lelne színtelent...
Annyi évből barázdát szántanál,
Zárvány-börtönbe forrnád a jelent...
A számadás, végső, majd megtalál:
Az elsietett, korai halál:
A tudat és a lélek ölre ment...
Most életem elfirkált pergament.
5.
Most életem elfirkált pergament,
Megsárgult, gyűrött, elhasznált papír,
Melyre tévelygő, hitvesztett pap ír
Kegyelmet kérő zsoltár-éneket...
Mily magasztos, felszentelt lény lehet,
Kit úgy olvaszt majdan magába sír,
Hogy tűri, mit parányi bűne bír:
Eredendő, öröklött vétkeket...
Ha ős-hitem eretnek hitbe hull,
Hol a hegyekről prédikált kevély
Szavak, igék vezetnek álnokul,
Az édenekre poklok árnya hull,
És olyan létirányba tart a mély,
Amerre egy ünnepnapon sekély...
6.
Amelyre egy ünnepnapon sekély
Apályt hoz, mit tegnap vonzott a Hold,
Az a tó szeszélyes, magába old
Napsütötte vágyakat, míg az éj
Leplezi sátrával, ha tükre mély,
Átláthatatlan, mégis áthatolt
Rajt' a vágy, borongó Múzsát kiolt
Valami újult, szárnyaló erély...
Arcoddal lágyan mégis eltelek,
Kézen fog felfakadó remény,
Lelkem hallgatag, némán elmereng,
Álmatlan éjt váltanak reggelek,
Legyen tanú e frissült költemény:
Dalt írt a rímes, könnyű szenvedély.
7.
Dalt írt a rímes, könnyű szenvedély,
Játszott kacagva könnyed hangszeren,
Hangjain érett, tiszta vágy terem,
S kiteljesedni, vágyba szőtt esély...
Megannyi forró titkot rejt a kéj,
Mi dalból árad zsongó éjjelen,
Repülve felkap ringó-rímesen
Az elvarázsolt, óda-léptű éj...
A lelkem lett az álmok otthona,
A ringatózó, kábult képzelet,
Reménytelin nem hittem el soha,
Hogy pirkadásig tart az új csoda,
De felkúszott a nap a völgy felett,
És az egésznek titka tönkrement.
8.
És az egésznek titka tönkrement,
Az éjszakával együtt hullt alá
Dalom, mely csodám ébren tartaná,
S óvná vágyam rossz szellemek felett...
Hiába kértem őriző jelet,
Hangolódni engedjen újra rá:
Dallamra, mely magányom oldaná,
S nincstelenbe fúlt lelkem vértje lett...
Változni félek, fájok, szédülök:
Éveimet félelmem szedte szét,
S ez értelmetlen nihil mélybe lök,
Emlékek, évek nélkül itt ülök
Hallgatni régmúlt elfáradt neszét,
Járhattam volna egykor fénybe, szép...
9.
Járhattam volna egykor fénybe, szép
Könnyed léptű, karcsú ifjú angyal,
Kerteket terítve üde langgyal
Újrafesteném tűzrózsák színét...
Vagy égnek részegítő kékjeként
Olvadásom játszadozna faggyal,
Vagy sugaram simító aranydal,
Felhőt ringatnék, selymesen ledért...
Őrizők, tüzektől árnyaljatok,
Ha lelkem majd messzi légbe téved
S csábító magasba szárnyalhatok,
Hol Mennyet érnek magaslatok,
Tiszta csúcs, hol felhő szerteszéled:
Ormon dalolva téged, tiszta élet!
10.
Ormon dalolva téged, tiszta élet,
"Hélas"-t kiáltva boldog-áradón,
Csodát lelni megannyi szűzi szón,
Mely mindörökké az Édené lett...
Ártatlanság kertje újraéled,
A lelkek tükre tisztul áthatón,
Újjászületve bűntelenre gyón
Számtalannyi régi-régi vétket...
Tiszta szívvel megbűvölve halld
Angyalok csengő hárfa-énekét,
Hiszen gyorsuló idő egyre hajt,
Hogy indulni kell, számot adni majd...
Azért kell igaz, kristály-tükrű lét,
Hogy megbűvöljem az Isten fülét.
11.
Hogy megbűvöljem az Isten fülét,
Szerettem volna lírát lantomon,
Csoda-erejét hittem egykoron,
Hogy szférák bájoló zenéje véd...
Áradó dalok csábító hevét
Vágytam pengetni felkent húrokon,
Elhittem: e dal lelkemmel rokon
S lényegem e szűrt, bűbájos negéd...
De mint az álmod, addig létezel,
Amíg varázsa ébren tart, eképp
Tűnik előlünk, gyorsan múlik el,
Napjainknak változni, múlni kell,
Mert minden percünk fokról fokra lép:
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp!
12.
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp,
Egy mozdulat volt, könnyed pillanat,
Csak emléke, mely végül itt ragad,
Örökítve: letisztult, régi kép...
Visszanézve, újra megélve: szép,
Mi lelkünkben belőle megmarad,
Régi szépsége tiszta lett, szabad,
S őrizzük tűnt évek emlékeképp...
S ha vágyunk majd hamarabb lép elő,
Elfog múlásra csábító érzet:
Legyek bátor, elsőként érkező,
Előre húz egy sürgető erő,
Sietni kár...messze még a végzet,
Csak érintettem a mesét, a mézet.
13.
Csak érintettem a mesét, a mézet,
Nektár-cseppjének íze bódulat,
Részegít, igéz röpke perc alatt,
S könnyed valóm vágyaimba réved...
Repülni vágyó, kábult igézet
Cseppenként szerteárad, átszalad,
Elönti véremet s a vágyakat,
S lelkem rejtett zegzugába téved...
De addig, talán, mégsem halhatok,
Míg ismerős vágyakozás éget,
Amíg szólnak a hívó dallamok,
Ha elhallgatnak, úgyis meghalok...
Ennyi lenne? Véget ér egy élet,
S árva lelkem kincse semmivé lett?
14.
S árva lelkem kincse semmivé lett,
Lantom húrján időtlen dallamok,
Csendem felé fáradtan ballagok,
Ifjú virágzásom szerteszéled...
Vágyak nyomán vérem már nem éget,
Nincs több, mit e percektől kaphatok,
Időm lejárt, szorongató marok
Préseli testemből már a véget...
Hogy volt-e küldetésem: nem tudom...
Azt sem, dallamom másnak mit jelent,
Volt-e igaz zeném a lantomon,
Vagy csak múlékony, néma fájdalom...
S mégsem leltem vakító végtelent:
Meghemperegtem minden vágyba lent.
Mesterszonett
( Oscar Wilde: HÉLAS! )
Meghemperegtem minden vágyba lent
S lant lett a lelkem, min a szél zenél.
Ezért veszett el, ami bennem él,
Kemény hitem s tudásom is, a szent.
Most életem elfirkált pergament,
Amelyre egy ünnepnapon sekély
Dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
És az egésznek titka tönkrement.
Járhattam volna egykor fénybe, szép
Ormon, dalolva téged, tiszta élet,
Hogy megbűvöljem az Isten fülét.
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
Csak érintettem a mesét, a mézet -
És árva lelkem kincse semmivé lett.
(A mesterszonettet Kosztolányi Dezső fordította)
Ezer mese fogant szelíden életén,
Olyan volt a kertje is, mint egy vadregény.
Szőlőt metszett, kapált, árvácskát öntözött,
Elbújtam a bokrok s az almafák között,
Kosárban diót leltem - sajnos, mind avas.
Forró volt a naptól a rozsdás hintavas.
Sürgölődtem körötte, jó, hogy kint mosunk,
Kerítésről figyelt az álmos cirmosunk.
S ott volt a rózsa, napsárga, kert királya,
Elvarázsolt éke, büszkesége, bája,
S amíg dúdolgatva az udvart seperte,
Ékét veszítette hirtelen a kertje.
Szégyellős-riadtan, szólni alig mertem,
" Szeretlek, Nagymami" , s elakadt a versem,
Könny futotta szemét... öröm volt és bánat,
Elárvult, hűlt helyét nézte rózsájának,
Simogatott s láttam, könnye ahogy pereg,
Átölelt és súgta: "agyoncsaplak, gyerek"...
2010-08-24
...Miskolcon aludtam el. A fülke meg
koszos, sápadt. A napba süppedek,
hol átcsíkoz egy trapéznyi fénysziget,
s álmodom, hogy itt van Érdliget,
s leszállhatok...a sínek izzanak,
ha kisiklik álmom, újra visszarak
az egy ütemre zökkenő zavar:
visszanő a kábulat hamar
a tájat itt nem ismerem. Minek.
Nem fogad be, durva és hideg,
port kavarna árva lábnyomom:
ismeretlenekkel nem barátkozom.
Combjaimhoz ér a vadszeder,
fű között az őzikém hever,
tétován feléje lépkedek:
így vagyunk mi ismeretlenek,
átutazva számtalan falut,
íztelen, hideg falat, ha jut:
fóliázva bolti szendvicsek,
minden ez, mit innen elviszek,
vonatra szállt a lámpafény velem,
az állomás bezárt, üres terem,
kitört üveg, szilánkra metsz a kép:
az ablakán az arcom is cserép.
2010-08-19
Felhőkbe bújva elszaladt,
ma már az ősz harap,
hideg szorít a kő alatt:
nyarat vetélt a nap.
Becsapva napra kergetett
anyányi kis sugár,
hisz' őszt fakaszt a hegy felett
a csalfa, tarka nyár.
A vers a csöndrögök között
kiszökve résnyire
feszül reám. Ma költözött
örökre és ide.
A régi hang de megkopott...
maradj csak, ülj velem,
amíg a béke megszokott
magánya megterem,
az arcod íve éltelen,
de véred átitat,
felejthetem, de adj nekem
helyette másikat,
a szürke sziklapart alatt
siratlak újra most,
a csended is, mely itt maradt
s örök hiányt hozott,
szobádba lépve megtekint:
talál, ahogy kiment,
de bár, ha ujja messze int:
ne mondanál igent...
2010-08-17
...hagyj nekem hegy helyett
a csendeden egy helyet,
hallgatok, és te nem
hallhatod, Istenem.
Megmintázom, ahogy sárga nap hasad,
belemázolódom saját képeimbe,
felhőt növesztek, párna-nagy hasat,
mielőtt az orkán félrevinne,
a völgyek odalent csendburokban,
ha érintem, lehet, hogy elgörögnek,
vagy üveghéjuk kezemre robban,
hogy az éggel együtt mennydörögjek.
Oldalát szakítja már az orkán,
felszökött a láz az indulatban,
vérvörös mandulájú torkán
lecsúszva maradjak öntudatlan,
hadd folyjak le olvadt színeimmel
a völgyeken is túl, a tengerszint alá,
hol elfojtott hangomra visszarímel
hangod és a csend is hallaná,
... arcomon könny csorog,
sziklakert, kőporok,
tintafolt ingemen,
írd velem, Istenem!
Hárs üde hűs öle: ringat a béke,
Szertelen erdei szél remeg át,
Távol a város: a zordja-vidéke,
Vad viharokkal a vert renegát.
Szomjam a csendre: a zöld itat enyhet,
Hű sugarakkal a nap, ha befon,
Ébred a dal, tüze szállani enged,
Estelig erdei nyáraranyon.
Mintha a Mennynek az őrtüze égne...
Nyugszik a tölgy is, a lombja se szól,
Hárs üde hűs öle: ringat a béke
Édeni álmaimon valahol...
Lebben az alkony, a kékje, ha fárad:
Árnyalakokkal a falra vetül,
Lágy öleléssel a csendes alázat
Óvja e békét mindörökül...
Tegnap repült minden. Még a rézmozsár is,
az anyja hagyta rá. Alján az ánizs
illatú, furcsa fűszer. Szétvágta azt is,
egy kislány nézte lentről, a sárga masnis,
amint tör-zúz a gangon. A vaskorlátot
ütötte, meg mindent, amit akkor látott,
amikor borult a világ őelőtte,
s ha pisztolya lenne talán főbe lőtte
volna magát…testében a lüktetések
erősödtek, s az otthon, a szürke fészek
nyomorult, szorongató, hangos őrület
vadító hangjai. Ólmozott bőrű lett
a délután, az este. Rácsra aggatott
színes, fakó ruhákat háncsra szaggatott,
a gombóc lavinává dagadt a torkán,
hogy ordítson, mint vihar alatt az orkán,
s a gyermek még akkor is kint állva leste,
ahogy lassan, végleg kiszáradt a teste,
s csendesülve körülnézett. Kint a gangon
szilánkok, foszlány, és a csend hintahangon
nyikorgott a rácson. Mintha este lenne,
egy alkony vetkőzne újra meztelenre,
s rácsorogna testére az ég…vasárnap
este van. A macskák is lustán lazsálnak
a vackokon. Csak a fájdalom ne csípne,
meg ez a sejt, s a vér, végre csendesítve,
s miközben tudja azt, hogy már csak annyi van:
önmagát látta akkor. Sárga masniban.