És végül én is emlék leszek.
Egy öreg jelfán karcolat.
S ha keresnél, szavakban leled
Majd elmosódó arcomat.
Nem marad más, csupán szavaim
S a bennük bolygó fényjelek:
Anyag, melyben megvallja a kín
A testet, amiből vétetett.
Sötét betűkké alvadt élet,
Mely visszhangoz majd messzeséget,
Határtalan szerelmet és könnyet… -
S a vén Idő a szóközökben,
Majd amikor magára döbben,
Nagyot sóhajt és botjára görnyed.
Nélküled....
Nélküled fakóbb s hidegebb
A kora őszi fény,
Nélküled pokol nyílik az
Őszirózsák tövén.
Nélküled üres kút szívem,
Ezer árnyék marja,
Nélküled felrezzenek a
Legkisebb morajra.
Nélküled nehezebb a föld
És nehezebb a hit
Nélküled nem érthetem a
Lét mélyebb titkait.
Nélküled síri csend az éj
És robaj a nappal
Nélküled gyásztáncot jár a
Csend az öntudattal.
Nélküled szemem partjait
Zúgó könnyek mossák,
Nélküled azért élek, hogy
Eljuthassak hozzád!
Fogj most erősen, hogy le ne zuhanjak,
mert látom, hogy mosolyom peremén
túl a mélység tátong éjfeketén,
hol huszonhat évem bűnei vannak.
Érzem az örvényt, mely most elragadna
oly könnyedén, mint egy falevelet,
óvj, hogy ne legyek a viharok rabja,
miket múló képzetek gerjesztenek.
Ne hagyd, hogy a szívemet eleméssze
a kint tomboló téboly-valóság,
légy hát egészem egészülő része,
s nyugtasd, ha felsír bennem a jóság.
Nyújts tükröt, hogy meglássam isten-arcom
s a dicső feltámadást, hogyha van,
légy, ki megálmodsz újra, míg én alszom,
s akiben feleszmél majd önmagam!
2010. május 31., 09:33:17
És végül én is emlék leszek.
Egy öreg jelfán karcolat.
S ha keresnél, szavakban leled
Majd elmosódó arcomat.
Nem marad más, csupán szavaim
S a bennük bolygó fényjelek:
Anyag, melyben megvallja a kín
A testet, amiből vétetett.
Sötét betűkké alvadt élet,
Mely visszhangoz majd messzeséget,
Határtalan szerelmet és könnyet… -
S a vén Idő a szóközökben,
Majd amikor magára döbben,
Nagyot sóhajt és botjára görnyed.
2010. április 24., 12:52:49
Ősi tóban hínár lebeg,
Vízbe fúltak nyálkás haja,
Rémálmoktól lázas beteg,
Méregzöld az agg éjszaka.
Fülleteg csend ül a tájon,
A sziklákat árnyak marják,
Csillag ég a láthatáron
S úgy vöröslik, mint a skarlát.
Borzas bokor sziluettje,
Pufók varangy ül az alján,
Nyirkos kelés lomha teste
Zsenge füvek selyemhalmán.
Lágy mohákon sóhaj reszket,
Elbódító bánat-mákony,
Ragadozó holdfény tesped
Sötétlila áfonyákon…
Ősi tóban hínár lebeg,
Vízbe fúltak nyálkás haja,
Rémálmoktól lázas beteg,
Méregzöld az agg éjszaka
Öreg lélek verdes bennem,
Öreg bohóc, kifestetlen,
Elvágyódik, mégis kacag,
Táncoltatja a holtakat.
Öreg lélek, fáknak lelke,
Lesüllyedve, mélybe rejtve,
Mint a kavics, tisztán csobban
Visszhangja a holnapokban.
Öreg lélek, tarka lélek,
Hosszú-hosszú ezredévek,
Idegen csak, fáradt vándor,
Táncoltat, már nem ő táncol.
Öreg lélek, szállj hát tova,
Vén bohócnak nincs otthona,
Szállj, ahogy a madár rebben
S oldódj fel egy harmatcseppben!
Szomorúság szálló varja
Hajfonatból tépett ezüst
Időmaró, időt marta
Időtlenség, fekete füst.
Ingujjakba gombolt halál
Táncba szédült halotti tor
Zeneszótól zengő határ
Alkonyati rubint mosoly
Anyák jaja, síró sziklák,
Mélyről jövő sámán ének
Halkan ejtett esti „viszlát!”
Távolodó, szikár vének.
Tenyérbe zárt kicsiny kezek,
Múltnak ölén ázott selyem.
Tölgyfákba rótt ősi jelek
Vad izzása - emlékezem…
Szomorúság szálló varja,
Hajfonatból tépett ezüst
Szívemet is betakarja
S felemészt a fekete füst.
B.Gy.
Fantomoknak éjszakája,
Sűrű ködben vízcsobogás,
Ezüstlik a kút kávája,
Szél surran és zizeg a sás.
Pók sző hálót vágyak bokrán,
Vén szavakon árnyak leple,
Mint igazgyöngy, a diófán
Úgy díszlik egy halott lepke.
Álmos, csendes, öblös a táj,
Könnyek vájta patakmedrek,
Milliárdnyi bánat-kristály
Megcsillanva rímbe dermed.
Fantomoknak éjszakája,
Sűrű ködben vízcsobogás,
Ezüstlik a kút kávája,
Szél surran és zizeg a sás.
B.Gy.
Delíriumok
1.
Sötét álmok, torzult idill
Jaj, a ködben valaki sír.
Nyirkos földbe süppedt a most,
Matatok egy üres dobozt.
Remegő kéz, szakadt kotta,
Zúdul az ár: vodka, vodka,
Táncolok a dallamokra,
Mit az őrület komponált.
Csattog a csend, villan a szó,
Mondanám, de nem mondható.
Rátapad az árnyak mocska
Hallucinált angyalokra.
Kéne, kéne, gyorsabb és több,
Felhergeltem az ördögöt
Mit tehetnék? Mit akarjak?
Mindenhol csak varjak, varjak.
Betontömbnyi súlyos emlék,
Hogy jobb voltam én még nemrég
S homlokomon a barázdák
Az éj pantomimját játsszák,
Míg halott csillagok alatt
Egy bágyadt lámpafény fakad
És megalvadnak a hangok.
Sötét álmok, torzult idill:
Párzanak már a varangyok.
2.
Ősi tóban hínár lebeg,
Vízbe fúltak nyálkás haja,
Rémálmoktól lázas beteg,
Méregzöld az agg éjszaka.
Fülleteg csend ül a tájon,
A sziklákat árnyak marják,
Csillag ég a láthatáron
S úgy vöröslik, mint a skarlát.
Borzas bokor sziluettje,
Pufók varangy ül az alján,
Nyirkos kelés lomha teste
Zsenge füvek selyemhalmán.
Lágy mohákon sóhaj reszket,
Elbódító bánat-mákony,
Ragadozó holdfény tesped
Sötétlila áfonyákon.
Ősi tóban hínár lebeg,
Vízbe fúltak nyálkás haja,
Rémálmoktól lázas beteg,
Méregzöld az agg éjszaka.
3.
Üres a tegnap, remeg a tér,
Sápadt emlék a dunyhán a dér,
Látomások, régi borok -
Jajvicsorog, Jajvicsorog!
Fejedelem ő, két fia van:
Kocsonyás jövő, holt önmagam,
Mélyemben mérgesen morog -
Jajvicsorog, Jajvicsorog!
Széjjeltép, összerak és megráz,
Érzem, felszökik bennem a láz.
Oktalanok már az okok -
Jajvicsorog, Jajvicsorog!
Hajó az ágy, tenger az álom,
Boncolom magam ezüst tálon,
Képzet-rongyban látnok molyok -
Jajvicsorog, Jajvicsorog!
Nincs már homok, hallgat az óra,
Fészkére száll a meddő gólya.
Élnék, de a kényszer konok -
Jajvicsorog, Jajvicsorog!
4.
Beleremegek a rengetegbe,
Arcom a semmibe mered.
A nagy futóhomok éjszakában
Száz kicsiny tócsa szendereg.
Hideg vért isznak a szomjas vágyak -
Pazar gyönyör, lomha magány.
Árnyékként settenkedik az idő
Egy kék mosoly túloldalán.
Hamut szitál egy tűzfészek felleg,
Elrepültek már a fecskék -
Vesztükre szűk pupillába vesztek
És szétfolytak, mint a festék.
Lassan áramlik a nesz a csendben,
A szív érdes fűszálon ül.
S a szikáran álló út menti fán
Egy részeg angyal hegedül.
5.
Vörös posztó a téli ég,
Finomtestű lidérc a szél.
Rögeszmés fogadkozások
Súlya alatt recseg a fagy.
Borban fürödtek a szentek.
Árokparti mea culpa.
Pár megtévedt hernyó-fivér,
Ki hitte, hogy pillangó lett.
Homlokomon türemkednek
A ráncokba bújt mondatok.
S mint ők amott, szüntelenül
Esküdözöm, esküdözöm.
Színtévesztő lettem, mégis
Színt akarnék vallani már,
De minden szavam visszhangja
Üvegcsörömpölés csupán.
Belefeledkeztem abba,
Melyben kivetkeztem magam
S most elszáradt kalászokkal
Verném az élet harangját.
Borban fürödtek a szentek.
S amott fetrengek velük én:
A megtévedt hernyó-fivér,
Ki hitte, hogy pillangó lett.
6.
Számon mély seb a hallgatás.
Mint macska, dorombol a csend.
Most csillagos vicsorgással
Mered rám a tátongó űr.
Borotvált, kopasz angyalok
Egy kopottas lavór körül;
Mossák szorgosan az idő
Szövetéből a foltokat.
Fűszálak verejtékeznek
Okkersárga sóhajokat
S a múlt szétnyíló hegéből
Fekete orchidea hajt.
7.
Fekete eső, ess csak, ess!
Álomfaló, hiéna éj.
Bennem élő esetleges,
"Jöjj hát!" - csábít tikon a mély.
Felruház a meztelenség,
Testemen kesernyés szavak.
Folydogál a fojtott szentség
Egy rozzant, régi híd alatt.
Álmodik a vézna nyomor,
Kávébarna a szenvedély,
Magába száll a ködgomoly,
Mely lengén házfalakhoz ér.
Lámpaernyőn lepke szárad,
Asztalomon kék pirulák.
Kicsapódik épp a század
Egy likőrösüvegen át.
Borvirágok szenderegnek
Gondolatvázak tagjain.
A tűnt kéjek megdermednek
S a mélyben felsikolt a kín.
8.
A túloldalon minden más.
Szétporladó, fakó színek.
Egyedül él ott egy bohóc,
Ki nem kell most már senkinek.
Kettétörött tükörbe néz,
Az idővel játszik csupán.
Kopottas, ősz hajába tapad
A hamuszürke délután.
Üres üveget lóbálgat
És lejárt gyógyszereken él
S ha elhagyja a vén házat,
Önmaga körül mendegél.
Nem vágyik pénzre, se rangra,
Foszlott remény a zubbonya
S ha kér, Istentől kéreget,
De napfényt mégsem kap soha.
Leoltották már a lámpát,
A volt színpad üresen áll.
S a letűnt cirkusz-messiás
Most némán megváltásra vár.