Szívedbe a tél kvártélyozza be magát
s én sem forrongok már tovább közeledben.
Utolsó lázasat álmodni legalább
hagytál, aztán megtörtem és felejtettem.
Szétszórta az emlékeket a távolság
s az idő tuszkolta őket kalickákba,
rozsdaette rácsok mögött élte sorsát
foszlány-lepkék régi szivárványvilága.
És rájöttem: nem bírom nélkülük, kellenek
s újra, hogy lássalak, közöttük állottam
és forrongtam megint, hogy szerethesselek
téged vénségemben s fiatalságomban!
Sümegi Tamás rovata (sumegitamas.virtus.hu)
Már hideg szelek járják a határt,
tünékeny a nyár és szeszélyes, csalárd.
Megtréfálja az embert s elillan,
ránk testálja az őszt, s az már itt is van.
Végóráiban izgága s ravasz,
tudja: eljön újra, azért bogaras.
Hogy elhagy minket, mégse örülünk,
lehorgasztott fővel csak várunk, ülünk.
Gyászolunk bizony, megemlékezünk,
a múltra meredünk, kulcsoljuk kezünk.
Vidám, felhőtlen napok már messze,
nyit gazdagok baja, szegények terhe.
Vége van megint, közelg a bánat,
jéghideg szelek is munkához látnak.
Elmúlik a nyár, sírni volna jó,
sírjunk is: az élet örökkévaló!
Sümegi Tamás rovata (sumegitamas.virtus.hu)
Izgő-mozgó tarka rétre álmosan süt még a Nap,
tűnődésem kiszínezik kis pacsirtamadarak.
Susogó nád dülöngél, a bogas kórókra hajol,
táncol fürge, lenge szél, harangoznak valahol.
Érzem újra születő nyár-virágok illatát,
szirmaikon ujjaim oly tétovázva futnak át.
Vajon melyik virág az, vajon melyik nyílt nekem?
Istenem, csak egy legyen az élet járta földeken!
Sümegi Tamás rovata (sumegitamas.virtus.hu)
Ne vígy a sziklák közé, hol vizet nem fakaszthatok!
Egyszer magam megyek oda, feldúltan, gyalog.
Ne küldj a szószékre prédikálni soha!
Mikor majd dühöngök, magam állok oda.
S ne is keress bennem áhítatos lelket!
Majd ha pogány lesz a világ, hát magamnak teremtek!
Ne is űzz el innen, hisz a tagok bénák!
De hajtják még a nyomorultak siralmának malmát.
Ne lökj el a kebeltől, mi melengeti arcom!
Én leszek, ki kardomat a szíve fölé tartom.
Ne felejtsd el vétkeim, bárhogy szánakoznál!
Nem bántanak azok senkit fent, a csillagoknál.
Ne irányítsd lépteim a leghelyesebb útra!
Túl könnyű lesz arról eltévelyedni újra.
Ne is kínáld nekem a végtelen életet!
Ne sürgess! Egyszer majd magamtól elmegyek.
Sümegi Tamás rovata (sumegitamas.virtus.hu)
Náderdő előttem, náderdő mögöttem.
A legkisebb széltől is susog, egymásba akad.
A két part nádja összeolvad mind, amerre jöttem,
s csak itt alant, a híd körül látszik a patak.
S itt hangosabb is, mint különben másutt,
mert át kell futnia a szedett-vedett gáton,
amire a követ, fát s mi akadt még, mi hánytuk,
mi görgettük vagy szórtuk még a nyáron.
S mögöttem már nyugodtabb. Halkan indul tovább,
tisztelettudón folydogál árkában,
mintha tudná: oly sok év vizeinek nyomát
nem követni nagy bűn e világban!
S a rozsdaette gyaloghídról én utána nézek,
figyelem, hogyan vész messzeség falába.
Szalagjának színe testvére az égnek,
s az ember halványan bár, de a Jóistent is látja.
Ez az én országom. Az én boldogtalan hazám.
Kárpát bérceitől a Lajtáig zengedezz,
e földet kell tisztelned s szeretned igazán,
e rengeteg rögöt, mi urának nevez!
Ez az én népem. Az én megfeszített nemzetem.
E bús hon határain táltosok állnak őrt,
s hol irtották a magyart, a dicstelen helyen
a forrongó vérből kiáltó kopja nőtt.
Ez az én örökségem. Az én harcom és békém.
Vesszek, ha feladom, és vessz el, ha tagadod!
Hősök, kik a küzdésnek kínkeserves végén,
a halálban is hűek - hűek és magyarok!
Ez az én hitvallásom. Ez erőt ad majd, ha kell,
és szívem pajzsával lépek kardotok elé,
őseim intését nem felejtem el,
s Itt halok meg, büszkén, ahogy Isten rendelé.
A tó csöndes tükrén hártyában ül a jég,
alatta terül sok megrekedt buborék.
Sárgán s megtörten mered égnek a gyékény,
békalencse ölelkezik szára szélén.
Póknak selyme feszül a víz színe felett,
csillám szaladt rajt', ahogy a fény ráesett.
Fakó levél néha meglibbenti magát,
s az élet hangtalan suhan előttem át.
Bár lehetnék újra gyermek!
Volna színes tökfedőm.
A sör habját kunyerálnám,
s Papa nézne kétkedőn.
Bár lehetnék újra gyermek!
Elbújnék a szilvafán.
Megkergetném a tyúkokat,
s rosszallaná nagyanyám.
Bár lehetnék újra gyermek!
Magaslesen csücsülnék.
Kavicsdombra telepednék,
s rigónótát fütyülnék.
Bár lehetnék újra gyermek!
Kutatnék a góréban.
Csak tökmagnak mondanának,
s hallgatnék rá boldogan.
Bár lehetnék újra gyermek!
Másmilyennek találnál.
Hinném még és hangoztatnám:
nincs erősebb apámnál.
Nem lehetek újra gyermek,
mesét hívő nem leszek.
De élni hagyom a mesét,
hogy higgyék a gyermekek.
Sümegi Tamás rovata (sumegitamas.virtus.hu)
Elnézem olykor az erdőt s a mezőt
- már úgy csak, mint időm engedi -,
s mert ősz van, már magasra megnőtt,
de óriás fák előtt törpe a tengeri.
Barna cimberár fölött látni éppen,
hogy amott a külső vadászles,
a lég színtelen tengerében
míg ellát a szem, lepkék serege repdes.
Mondhatni, a táj csodálója lettem,
mihelyt azt jól vettem szemügyre,
ünnepi pompás fényezetben
öltözött bíborba, aranyba s ezüstbe.
Mintha várt volna, olybá tűnt gyúlása,
sugárzott, s töretlenül áradt,
nem hinné, ki maga nem látja,
hogy maradt e szépségtől minden más sápadt.
Mosolygott is tán, hogy örvendtem neki;
ha újra lát, tán elém szalad,
- ugyanazok kettőnk lelkei -
így lesz ő szabad... ...És így leszek szabad.
Hadd legyek a kéz,
amely kezed fogja,
hadd legyek a rab,
ki szívednek foglya,
hadd legyek a fény
élted beragyogva,
hadd vezessem ujjad,
hogy írj a csillagokba,
hadd legyek a kép,
mely álmokban bűvöl,
hadd legyek mese
varázsos betűkből,
hadd legyek a vén,
aki már nem gyűlöl,
hadd hozzam a teljes
tejutat le az űrből,
hadd legyek a nyár,
mely szerelmet támaszt,
hadd legyek a szó,
mely megad egy választ,
hadd legyek erős,
adva neked támaszt,
hadd legyek a remény,
mely forrásául választ,
hadd legyek a hit,
mely soha nem apad,
hadd legyek a fül,
amely érti szavad,
hadd legyek elég
reám bízni magad,
hadd legyek ott veled,
ha úgy érzed: árva vagy,
hadd legyek a báj,
mely örömre késztet,
hadd legyek a rész,
része az egésznek,
hadd legyek a kő,
min nem fognak vészek,
hadd legyek a madár,
kit nem vet ki a fészek,
hadd legyek a könny
egy keserű cseppben,
hadd legyek csak egy
roppant rengetegben,
hadd legyek a tűz
lángra gyúló szemben,
hadd legyek a szikra,
hogy fellobogtass engem,
hadd legyek a szárny,
mely pár nélkül béna,
zajongók között
hadd legyek a néma,
hadd legyek a múlt
porszem maradéka,
hadd legyek, ha alszol,
a hajnal haladéka,
hadd legyek a szív,
mely magában érez,
hadd legyek az ír,
mikor lelked vérez,
hadd legyek a láb,
rohanni a véghez,
ha hűnek lenni szűnök
szívünk szerelméhez!
Mennybe hág
Levelet hajt a kósza szél,
megtört asszony elvetél,
fejsze öles fát kivág,
s megroppan a vézna ág.
Ne tiporj, világ!
Pofonhad nevel gyermeket,
tavasz gyűlöl el telet,
féregfajzat húsba rág,
s elillan, mit Isten ád.
Ne tiporj, világ!
Felüti fejét rettegés,
igét a kéz kőbe vés,
zsarnok úr a gonoszság,
s trónon ül a rút galád.
Ne tiporj, világ!
Tusába hív a vakmerő,
rossz helyű sarj lopva nő,
üvöltöznek vén kofák,
s néha a nép felkiált.
Ne tiporj, világ!
Bosszuló nyíltan szembeköp,
dühünk égből mennydörög,
bukni kezd a honfiság,
s elhervad a szép virág.
Ne tiporj, világ!
Halovány képek foszlanak,
hit s remények voltanak,
s ím, ma mennyi halni szállt,
s mindahány a mennybe hág!
Nem tiporsz, világ!