Marie Marel versei
Szél úrfi szerelme
2010.08.13 12:15
Fiatalon, vadul, csikóhevességgel
vágtatott szél úrfi sötét fellegekkel.
Cibálta fűzlányok fésületlen haját,
fütyülve kergette tanyasi út porát.
Az égi bárányokat szerte kergette,
majd vidáman újra csomóba terelte.
Körbetáncolta a zsuppfedeles tanyát:
megpihent delelni, nem repült már tovább.
Elcsendesedett és lapos pillantással
játszani kezdett egy mezei virággal.
Simogatta csendben puha kis szirmait,
élvezte ő a nap meleg sugarait.
Fejét mélyre hajtva magányára gondolt,
miközben a gulya távolban kolompolt.
- Körbejártam én már az egész világot
oly' messzi tájakat, mit senki se látott,
jöhetek, mehetek, szabad legény vagyok,
szívem mégis sajog, boldog én nem vagyok.
Valami hiányzik, én nem tudom, mi az.
Szívem fájdalmára nincsen sehol vigasz.
- így töprengett halkan fájó magányában,
forró déli órán, fűzfa árnyékában.
- Egyszer, egyetlenszer történt olyan eset,
mikor szívem dobbant, nagyot és heveset.
öreg folyó hátán kereklett telihold,
meleg, csendes esten halk tücsöknóta szólt
belestem titkon egy aprócska ablakon
- tudjátok, kíváncsi voltam én oly nagyon -
belestem bizony: az aprócska szobában
libbent, táncolt, hajlott valaminek árnya...
Karcsú volt, gyönyörű, hajladozó, lenge,
vele estem akkor forró szerelembe.
Eszemet vesztettem, karoltam öleltem,
észre sem vettem, hogy mekkorákat lebben.
Fel-fel magasodik, el-el halványodik...
(A szerelem lángja felcsapott az égig!)
Eszeveszett táncba kezdtem én körözve,
egyre lelkesebben suhantam körötte.
Szerelmem egyre nőtt, dagasztotta keblem,
ringó kedvesemnek örök rabja lettem.
Apró pici mécses égett a szobában,
de nem azért jöttem, hogy őt megcsodáljam.
Apró, kicsi láng volt, vöröslő ruhában,
Nem figyeltem én rá, szinte meg se láttam.
Az a másik bezzeg, jajj, de nagyon tetszett!
Minden leányok közt ő lenne a legszebb!
(Csak azt nem értettem: miért ilyen furcsa,
el-el tünedezett és megjelent újra...)
Én sem voltam hát rest, udvarolni kezdtem,
pörögtem, forogtam, egyre hevesebben.
Kedves, drága képe megint megremegett,
gondoltam, vállára hajtom a fejemet.
Nagyot sóhajtottam, hatalmasat fújtam,
a kis mécses lángja el is hamvadt nyomban
de jajj, az én szerelmem is eltűnt legott,
vissza sem jött többé, akkor, ott elhagyott.
Felriadt ekkor a kis szoba gazdája,
Mécseském elaludt, bújjunk be az ágyba!
morogta halkan s az ablakot bezárta.
Azóta vagyok én szeretetlen, árva.
Marie Marel rovata (mariemarel.virtus.hu)
A Dél-Alföldi Művészeti Kör "A hétköznapok irodalma" c. pályázaton II. helyezést elért versem.)
Alulexponált
Mára csak a körvonalaidra
emlékszem olykor.
A léha vágy még átkarol néha,
egy-egy mozdulatod szépsége
ráégett retinámra.
Hangod belesuttog még a mámba:
mint megzavart, öreg CB adása,
messziről, sercegve szól.
Még el-elbűvöl szelíd varázsa,
de már sötétbe borul arcod,
mint az a csendes alkony,
mikor a nyáresti folyóparton
vállad mögül halkan kilesve
káprázott ránk az este.
Számban eperíz csókod bizsergett,
arcod még csak látnom sem kellett:
éreztem a mosolyod.
A vén folyó ringatta habjait,
(örömben múlatva napjait)
rajta hajó dohogott.
Emlékszem, hevesen arra vágytam,
hogy íly' békés harmóniában
teljenek vén napjaink...
Mára csak a körvonalaidra
emlékszem olykor.
(Rosszul sikerült kép a retinán.
Alulexponált...)
Marie Marel rovata (mariemarel.virtus.hu)
Az ajtó
Ne nyisd ki!
Még te sem.
A bánat lakik odabenn.
Körme csikordul a falakon.
Közeledtét rettegem.
Ne nyisd ki!
Még te sem.
Púposodik mögüle a félelem.
Magány-hangok zokognak,
fájdalom folyik a réseken.
Ne nyisd ki!
Még te sem.
Benézni abba a szobába
nagyon fájna. Kitörni kész
rontott életem minden árnya.
Maradjon zárva.
2008-12-09
* * *
Az Én fél...
Néma fájdalom-sikolyok éjjelente
mikor pőre az ember lelke
- testünk most üres héj -
jaj, csak beszél
legördülnek a keserű magány-könnyek
és már sohasem lesz könnyebb
sötét rém a fekete éj
és az Én: fél
***
és marad a végzet harsányul a jókedv
- ne halljam a belső csöndet -
maszkabál-hangulat
csak ne halljam
álorcás szerepek közt elveszve, kegyre
áhítva magányból lesve
csak meg ne lássatok
lelkem halott
nem is vagyok
Marie Marel
(2008. szeptember 7.)
* * *
Az én fa-tündérem
Óh,
de rég
nem gondoltam rád!
Fordulhatott hozzád,
ki hajlandó volt hinni benned,
főleg persze a sok gyermek.
Ott éltél az égbe nyúló
nyárfa odvában.
Én láttam.
Ott ültél
mellettem a lépcsőn.
Kezed félőn
megfogtam: felnéztem rád.
Gondjaim eltakarta arany-ruhád –
szívemen a repedések összeforrtak,
mikor halkan mondtad:
jó vagy.
Nem hittem, persze.
Anyám belém nevelte:
bűnökkel terhes az élet
és minden lélek…
Szombat volt a napja
mikor lábbal harangozva
(Készülj a gyónásra!)
papírra írtam bűneim sorát.
Szorongva hívtam a fa angyalát,
súgna talán. Ő biztos tudja
mi annak a módja:
bűnös ne legyek,
csak… gyerek.
2009-01-15
* * *
Irgalom
Kifeszítenek
a keresztre,
félszeimmel
szembe.
Kitárom előttük szívem. Legyen. Tojáshéj-törékenységem megedzem:
erős testben üres lélek. Élek… Már nem félek.
Falkányi félsz
csaholt nyomomban
régóta.
Szám elmondta
minden fájdalom-szavát.
Üres a kancsóm:
kiittam keserűm javát.
Már hiányaimat
sem hiányolom.
Nem maradt
bennem fájdalom.
Félszeimet
szélnek eresztve
lelkem
üresen kong
reggel, este.
Már
Téged
se
kereslek…
Azért, az irgalomért esdek,
legalább
fájdalmat
adjatok,
hogy
Valamit
érezhessek!
* * *
Egy asszony élete
(Szaggatott monológ)
Jól van, kicsim, nincsen semmi baj.
Anyu itt van és csendben betakar.
Már nem is fáj. Mondjak egy mesét?
Nézd, már ez ég is lecsukja szemét.
* * *
Kész van a leckéd? Akkor rendben van.
Ne haragudj, Anyu most rohan.
Itt a tiszta ruha, készül az ebéd.
Kitakarítok és majd elmegyek eléd.
* * *
Rettenetes, megint eltörted a poharat!
Nézz körül: az egész szoba szalad,
szanaszét hagytad a koszos zoknikat!
Az ember itt ezer felé szakad!
* * *
Mi lesz igy belőled, ha nem tanulsz?
Csúnyán beszélsz és el sem pirulsz...
Fel sem vesznek így az egyetemre!
Ránőttél teljesen a fejemre!
* * *
Igen... Csinos... Komolyan gondolod?
Értem... Nagyon jó, ha a kezét fogod.
De elég jó hozzád? Korai még...
Ne siesd el... Lehet még elég.
* * *
Szerbusztok! Végre eljöttetek.
Petike remélem nem beteg.
Köszönöm jól. Csak csendesen.
Az ember már sokat pihen.
* * *
Ki az?
Jött valaki...
Hol a szemüvegem?
Elfelejtettem...
Fáj... Igen.
Elmúlik:
minden.
* * *
Nyugodjék békében.
2009-04-09
Marie Marel rovata (mariemarel.virtus.hu)
Tente...
Tente, drága... tente... aludj csak csendesen...
Nehéz takaródat én le nem vehetem...
Melléd bújnék, Lelkem, csodálnám szemedet,
dúdolnék én néked édes énekeket
simítnálak szépen: szóval és tenyérrel
- szeretetem hozzád tudom elvezérel -
beborítanálak hosszú szép hajammal
csillagos csókokkal és égi malaszttal
csillagos csókokkal és égi malaszttal
(nincs ki engem érted a földön vigasztal)
olyan a sóhajom, mint templomi ima:
áhítatos, tiszta... égig kell szállnia
Tente, drága... tente... aludj csak csendesen...
Nehéz takaródat én le nem vehetem...
Ráhullik valami... könnygöröngy, kopogó
Szívem majd meghasad... elnyelt a koporsó.