Gyötrelem a perc,
vánszorog az idő.
Nemhogy futna!
Nehéz, béna kő.
Szenvedem órád,
végetelen nap!
Mindig, mindenikkel
megtoldod magad.
Léptednek az élet
nyomába se ér!
Mozdulatlanságból
koldul, kérve kér.
Idő! Szaladj hát!
Rohanj előlem!
Megállsz majd úgyis
kinn a temetőben.
Mért, hogy annyian
maguknak akarnak?
Nem látják tán:
értelmed híjas, vak?
Mit sem érsz, te lomha,
megkövült létező!
Nélküled is minden
magában elvesző.
Nem kérek belőled
egy árva minutát!
Elég voltál.
Menj, eredj tovább!
Kínlódom benned,
peregj le rólam!
Hullj a mélységekbe,
tenyéssz alattomban!
De tőlem tisztes távol,
ne hozzon hírvivő,
ne halljak felőled,
te rettentő idő!