http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showamusic&id=485&catid=main
És volt az,
hogy szóltam,
nem mondtam, jól van,
ha úgysem volt rendben,
mért hazudjak szemben,
mért állítsam ferdén,
hogy így vannak rendjén
a hazug szavak.
Nem bólintok többé,
nem válhatnak köddé,
nem mállhatnak csönddé
az ígéretek.
Most szólok még újra,
de bozótos útra
már nem megyek
többé veled.
Na jó, még egy kávé,
de semmi parádé,
tölthetsz, és
Isten veled.
Egy lesöpört porszem,
egy simítás csendben
a terítő csücskén,
hogy ne álljon ferdén
ha én elmegyek.
Mondd azt, hogy érted,
hogy tengernyi vétked
már meguntam
játszani veled.
és jön majd új hajnal,
mikor a hallban
nem botlasz
többé belém.
Rám nem szórhatsz átkot,
ha nem találod,
a kibaszott
ruhakeféd.
Ne tőlem kérdezd,
ha ömlik a véred,
mért éles a késed,
nem szúrtam jobban,
csak ahogy tudtam
erővel fogtam
és vágtam, és nyomtam
beléd.
Lehet, hogy nem jut már
hozzád a szó
lehet, csak bennem
ver visszhangot csendben,
de kedves , elmentem,
a függöny majd lebben,
s az utolsó porszem
a sebedre száll.
Látod már nem fáj,
már múlik az álom,
s majd megtalálom
az ellopott éveimet.
Már nem szólok semmit,
csak hagytam egy cetlit,
hogyha túléled,
üzenj nekem.
Tóth Irén
Neoromantikus töredék
Legyen a táj most ezüstlamé, ölelje körbe lágy selyem,
Nyakadra mint könnyű hurok
csókommal rágyógyulok.
Legyen a táj most ezüstlamé,
ölelje körbe lágy selyem,
hócsipkét horgol rá kezem.
Legyen a táj ezüstlamé,
boruljon rá az esti csend,
süssön a hold majd álmokat,
hulljon rólam az olcsó burok,
csókommal rádgyógyulok.
Tóth Irén
életet élet helyett
hogy könnyebb legyen a gyász
Isten mindent elrendezett
mondom én hitetlen
talán mégis van lélekvándorlás
beléd gömbölyödött a szerelem
morgó rovata (morgo.virtus.hu)
Faltól – falig sóhajok, hidak és Velence nélkül, csak mint egy rímtelen prózavers.
Faltól- falig íródik minden, ha nem húznak néha korlátot,
valami ilyesmi felirattal, hogy – Vigyázz, a tetőn dolgoznak!
És lám tényleg, ott fenn is feszül egy kötél, amin a táncos
épp egyensúlyoz, hiszen ez a munkája, tehát dolgozik,
de nem látható a veszély, csak az ajakra feszült kípszmájling
látszik lentről, a fogain csillogó kín, s hogy talán a nyelve is véres már,
mióta egy ballépésnél ráharapott – na, hát ez mind nem látszik itt alul.
Faltól – falig sóhajok, hidak és Velence nélkül, csak mint egy rímtelen prózavers.
Szenvedélymentesen, olcsó, sarki kielégüléssel, szalaggal átkötött ajándék nélkül,
esetleg böffentve – bébi, kössek rá masnit neked?
Szelávi, persze, mert tényleg ilyen, csak a gyorsaké ez a rohadt élet,
nem lehet megnyomni, hogy mentés most, itt egy jó pillanat,
hozzuk a fakanalat, tartósítószert, hogy azonnal nekiálljunk a befőzésnek,
hogy egyszer évek múlva spájztakarításkor ráakadva kibonthassuk, és faljunk belőle
egy adagot, aztán hagyjuk, hogy újra beszője a pók, és meghagyjuk magunk után is,
a nyú dzsenerésön hadd tudja meg, mire kéne emlékezni.
Mindenhol szalag, faltól- falig, és nem bírjuk ki, és nem tanuljuk meg, hogy
a szalagra firkálni tilos!
Még a jó pillanatokat is.