Én már
tudatosan hagytam száradni a gondolatot
kergült időben fáradt mozdulatot
söpörtem le karomról a tüszők közé
merevedett hidegben lelt felismerést.
Lassúdott homokórában a pergő
szemek tánca ahogy az ébredő
gondolat gyújtott világot, sötét
múltam e világra szülő fekély
és sebek lázában fogant haragom
mint öltött testet, korcsult tudatom
miképp kinlódta ki belőlem
a mai létezőt… megcsalatva lennem.
Csak a hang kong
nekiütődve százszor
átmosott agyam száraz falának.
Valami elromlott, mert hiába
akarok tombolni üvöltve
nincs már ehhez sem kedvem.
Egykedvűen nézem ahogy ázik a föld
helyettem sír a világ puha ködöt
kizsigerelt lelkemre.
Elpazarolt évek
visítanak, lennék jó anyjuk
de kisiklanak ujjaim közül, rajtuk
már nem segít a ráolvasás.
Magamban törpe tüzeket gyújtok
hasábok közé emléket hajítok
rossz gondolat - jól ég…
Még hajlok valami kompromisszum felé
de csak árnyékom.
Megtaposott szívem, összetört játékom
hever az égetni kitett kupacban.
Semmi baj. A holnapban
újra fordulnak a homokszemek.