Vér és hamu lassan száll le, s a szív csak nem csitul.
Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul,
Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át,
Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább.
Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön:
Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös.
Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad,
Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad?
Bomba tépte két kezét az égre nyújtaná,
S szinte látja, szinte érzi ott fenn várnak rá.
Menne már, mert fájdalmát csak anyja értheti,
Menne már, de apja él, s sehogysem engedi.
Imádkozik, s egyre csak egy kis csendért könyörög,
Imádkozik, ne hallja már ahogy az ég dörög,
Ne hallja a haláltusát, bombarobbanást,
Testvérei nyöszörgését, apja sóhaját.
Imádkozik, hogy útja végén az anyja várjon rá,
Hogy két karjába kapva ott, fenn enyhítse bánatát.
Két karjával - ami már nincs - átölelné őt,
S letörölné anyja arcán a leömlő könnyözönt.