téged nem
neveltek
figyelő
tekintetű
őrnek.
sem kápráztató
páncélzatú
hősnek,
te belőled
nem lesz
soha bátor,
vitéz erejű
gladiátor.
belőled nem
kell valóra
remény,
a lélektelenség
is erény.
számodra minden
kincs talány,
mit elvesztettél
napjaid piros
hajnalán.
belőled nem
kell több
e földnek,
kivert magából
pedig tegnap még
röghöz kötöttek.
te rád a nap
sem szívesen ragyog
és sietve lépsz
át minden ilyen
pillanatot.
neked a remény,
ha szembejön
sem köszön.
s rég elfeledted
milyen az öröm.
benned soha senki
nem bízott,
magadba zártad
hát az összes
kínzott csonka
testű bábot,
de havonta egyszer
szedsz nekik
virágot..
zsibbadok;
mintha már
nem is lennék,
testem dallammá
forrta magát
egybe
és hangjegyként
száll
tüdőm gőze, pedig
csak kezem
nyújtottam
a levegőbe.
Savallo
vágyat szült
az erőtlenség
titkon
a magányra.
áhítva
gondolt, hogy
lehetne
barátja.
kihordta
féltett
gyermekét
a gyenge
testet öltött
a fásultság
könnyeibe
rejtve.
ám elhagyta
hamar az
ernyedt
anyai fészket
és bár küzdés
nélkül
rálelt
az élet.
megunta
őt is,
onnan is
lelépett,
aztán magányra
találva
ismert rá
végleg:
családja
nem más,
mint maga
a bánat.
mosolyogva
eszmélt fel,
hogy karjait
kitárta
és aszott
szíve
dobbant
egy nagyot
megszülve
halálával
a bűntudatot.
Savallo