szeretem a kezedet,
azt a nevelőt,
a vérző térdű kisfiút felemelőt,
a szipogó kislányt ölbevevőt,
a gyermek átölelőt,
a minden szeretetre éhezőt,
ahogy megsimogatsz buksi fejeket,
varázsolsz csillogó szemeket,
mikor ujjadat felemeled.
szeretem a kezedet,
mellyel ételt készítesz
és asztalt terítesz nekem.
mint anyám tette egykor,
kezét ölébe téve leült,
és elégedetten, mosolyogva nézte,
hogy eszem.
és érzem kezed a vállamon,
ha olykor legyőz a bánatom.
szeretem a kezedet,
mellyel szemérmesen ágyadhoz vezetsz,
a hátamba karmolsz, hogy felszisszenek,
ha összefonódott ujjaink elfehérednek,
ahogy lassan szétnyílnak, mint egy virág,
s amikor csituló dobogását hallgatod szívemnek,
tétova mozdulattal az arcomhoz érsz,
belecsókolom a tenyeredbe lelkem,
míg lebegünk a semmi fölött, ketten.
szeretem a kezedet,
támogatva vezet majd, tudom.
ha már menni sem lesz erőm,
sem dolgom végezni, lehet!
lemos majd és tisztába tesz.
s ha majd szemem kell lezárnia,
bőröd puha bársonya teszi,
ahogy síromon a virágokat
csendben megöntözi.
nemecsek ernő rovata (nemecsekerno.virtus.hu)
kínomat körbe nőtte lelkem,
mint letört ága helyét, a fa.
már nem növesztek dús lombot,
mi átölelve árnyat ad,
fészket a madárnak,
szerelmeseknek titkos óvhelyet.
csak pár nyamvadt venyigét,
mi arcodba vág, ha mégis
óvatlanul arra jársz.
s ahogy szikla sírjával, összenőtt a csigaház,
ahogy a gyermek, anyja szíve alatt,
úgy vagyunk mi, oszthatatlan egyek,
és rezdülök, ha hangod megtalál.
elnyűtt, megcsúfolt, rongy lett az életem.
egy éles, hideg láncról elmélkedem,
ami durva, kérgessé lett testembe mar,
bár jönne már hamar,
nehogy a jég, mi szívemig kúszott,
lassú, fájdalmas kínok közt,
szétfeszítse, lassan, kíméletlenül,
azt az egyet, ami csak mi voltunk, a földön
egyedül.