Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, bús átkozott…?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit
megint itt hagyott
örökül, végül…,
mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól,
- akár fiú a hajlott anyától
egy virradatkor…örökre
-búcsúzott.
Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem a sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak
valami búcsúzó táncot megint.
Néztem a hajlongó táncseregre,
s ekkor egy libbenő kis levelecske
pördült előttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt,
és megállt ott kicsit, pihegve…
Majd lassan, pörögve,- mint egy lepke,
aki párjának elébb még
hívón a szárnyát billegette
-elszállt,örökre, messze,
talán a végtelenbe…
Fényárban úszott az ég,
s csak röpült,
szárnyalt egyre, messze
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána…
Meg-megrebbent aranyló levél-teste,
és egy csillag - mint aki föntről leste -
éppen kigyúlt,
s mintha az égből integetne…
Különös volt ez az aranyló,
szép, őszi este…