Charles Baudelaire  versei:

LEGYEN TIÉD E VERS, HOGY MAJD HA BOLDOGAN

Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan

nevem jövő korok partját eléri zengve,

s a földi agyvelők esténként elmerengve

fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,

emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,

kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;

titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,

kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;

te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel

a magas egekig más, mint én, nem felel,

- óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal

tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,

ám a buták előtt vad vagy és keserű, -

éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!

Tóth Árpád fordítása

SZÉPSÉG

Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom,

s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt,

poétákat felém dús szerelemre ránt,

mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.

Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok,

kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben;

a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem;

és orcám sohse sír és sohse mosolyog.

Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők,

és büszke szobrokat idéz minden redőm,

tanúlnak engem az aszkéta-éltü költők,

s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm:

mert minden bús dolog szépülve tündököl föl

e két nagy és finom, örök fényű tükörből!

Tóth Árpád fordítása

EXOTIKUS ILLAT

Ha langyos őszi est kéjén szemem lezárúl

és szívemig szivom keblednek hév szagát,

elém boldog sziget tárja dús évszakát,

hol izzó nap tüzén egyhangú, halk sugár hull.

Egy lusta partvidék, hol a sok furcsa fárúl

ős hév lankasztja a gyümölcsök telt sokát,

edzi a férfiak ideges derekát,

s fényén a nők szeme döbbentő nyíltra tárúl.

Óh, így, míg illatod lágyabb égaljra hajt,

tág öblöt látok én, árboc- és vitorla-rajt,

mely fáradtan pihen, sós hab közt messzi ringván, -

zöld tamariszkliget lehe a légbe gyűl,

s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám,

s a matrózok dala lelkemben elvegyűl.

Tóth Árpád fordítása

EGY  DÖG

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,

melybe ma szemünk ütközött:

Az ösvényforduló kavicsos homokágyán

váratlan egy iszonyú dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,

míg izzadt méreg járta át,

élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,

kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek

úgy e sülő szemét fölött,

hogy atomjaiban adják vissza a Földnek

azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra

nézett alá az ég szeme;

a bűz ereje az egész rétet bejárta,

azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,

folyadékként és vastagon,

fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve

másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve

s gyöngyözve néha felszökellt:

a test bizonytalan dagadva-lélegezve

sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,

mint futó szél a tó vizén,

vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában

ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,

kusza vonalak tömege,

vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon

a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva

nézett bennünket dühösen,

sóváran lesve a percet, amikor újra

lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály és borzalom,

szemeim csillaga, életem napvilága

te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,

s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt szerelmeimet!

Szabó Lőrinc fordítása

Egy pogány imája

Óh ne halkítsad lángod éjre,

hevítsd fel zsibbatag szivem,

Gyönyör! te lelkek kínja, kéje:

Exaudi, diva! supplicem.

Légben eloszló istenasszony,

láng, amely pincékben lobog,

kínomon kényed irgalmazzon,

kinek ércdallal áldozok.

Gyönyör! légy úrnőm, mindig ébren,

húsból és bársonyból csinált

álarcot ölts, sziréni vértet.

Vagy a formátlan bor ködében

nehézkes álmodat kináld,

Gyönyör! te rugányos kisértet!

(Babits Mihály)

A MACSKA

Mintha az lenne a lakása,

agyamban ide-oda jár

egy szép nagy macska, - csupa báj.

Alig hallatszik nyávogása,

oly diszkrét hangja, halk s nemes:

de, ha dorombolás, ha morgás,

egyforma mély s dús zenecsorgás:

és bája s titka éppen ez.

E hang, mely gyöngyözik, szivárog

betölt, mint dús folyású dal

és részegít, mint bájital –

hogy be ne hatna nincs oly árok,

nincs, melyet nem csitítana láz,

nincs melyet nem hevítene, mámor.

Szavakra nincs szüksége, bár oly

Beszédes, mint tán senki más.

Hol a vonó, mely úgy bemarna

lelkembe, művész hangszere,

királyi fülnek szánt zene,

húr, melynek lenen oly hatalma,

mint hangodé, talány-cicus,

szeráfi macska, macska-démon,

kiben, mint egy angyalba, finom

minden tag és harmonikus?!

Babits Mihály fordítása

Ágyadhoz surranok sötétlőn,

mint lángszemű angyal, ha éj jön,

s feléd kúszom majd zajtalan

a hosszú árnyon, egymagam.

Csókot lopok rád, büszke barna,

miként a hold a hűs avarra,

s ölellek is, te bóditó,

mint sírt a reszkető kigyó.

Ha jő az ólomszinű regg,

hideg lesz a bús ágyüreg,

s estélig elhagyatva látod.

Más lágy, szelíd szivet ural:

én rémülettel, bosszuval

tiprom le majd az ifjúságod!