I

Bientôt nous plongerons dans les froides ténèbres;

Adieu, vive clarté de nos étés trop courts!

J'entends déjà tomber avec des chocs funèbres

Le bois retentissant sur le pavé des cours.

Tout l'hiver va rentrer dans mon être: colère,

Haine, frissons, horreur, labeur dur et forcé,

Et, comme le soleil dans son enfer polaire,

Mon coeur ne sera plus qu'un bloc rouge et glacé.

J'écoute en frémissant chaque bûche qui tombe;

L'échafaud qu'on bâtit n'a pas d'écho plus sourd.

Mon esprit est pareil à la tour qui succombe

Sous les coups du bélier infatigable et lourd.

II me semble, bercé par ce choc monotone,

Qu'on cloue en grande hâte un cercueil quelque part.

Pour qui? — C'était hier l'été; voici l'automne!

Ce bruit mystérieux sonne comme un départ.

II

J'aime de vos longs yeux la lumière verdâtre,

Douce beauté, mais tout aujourd'hui m'est amer,

Et rien, ni votre amour, ni le boudoir, ni l'âtre,

Ne me vaut le soleil rayonnant sur la mer.

Et pourtant aimez-moi, tendre coeur! soyez mère,

Même pour un ingrat, même pour un méchant;

Amante ou soeur, soyez la douceur éphémère

D'un glorieux automne ou d'un soleil couchant.

Courte tâche! La tombe attend; elle est avide!

Ah! laissez-moi, mon front posé sur vos genoux,

Goûter, en regrettant l'été blanc et torride,

De l'arrière-saison le rayon jaune et doux!

Őszi ének

(Dsida Jenő fordítása)

1.

Lassacskán nyirkos estbe bukhatunk.

Hát ég veled, nyár, kurta villanás!

Fülembe döbben: gyászos udvarunk

kövére tompán döng a tönkrakás.

A szörnyű tél emléke: láz, harag,

iszony, titáni munka – körbe dong,

s mint sarkvidéki infernón a nap,

a szívem jéghideg, vörös korong.

Át-átrezgek, ha egy fatönk zuhan.

Vérpad verése konghat így talán;

a lelkem tornya dől iszonyuan,

faltörőkostól, száz döfés nyomán.

Úgy érzem, míg e mély ütem nyügöz,

hogy ács kopácsol, koporsót vasal…

Ki halt meg? – Jaj, már itt borzong az ősz,

s e furcsa bús zaj: bongó búcsudal.

***

Őszi ének 

(Szabó Lőrinc fordításai)

1. változat

I

Hideg homály borúl szívünkre nemsokára;

tünő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény!

Hallom, kopogva hull már házunk udvarára

a fa, s komor robaj döng válaszul kövén.

Lelkembe visszaszáll a tél: kaján s goromba

düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot;

s miként a sarki ég poklán a nap korongja:

jeges tönk lesz szívem, melyen véresen lobog.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;

ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.

Lelkem torony, amely lassanként összeroskad

az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangu búja:

koporsót szegez itt nagy-sietve az ács...

Kinek? - Tegnap nyár volt; ez már az ősz borúja!

A nesz rejtelmesen sír, mint halk távozás.

II

Szeretem nagy szemed zöldtüzü csillogását,

szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok!

Nem szomjazom szobád, szíved s a tűz varázsát,

csak a Napot, amely a tengeren ragyog.

És mégis: légy anyám! szeress hajolj szivemre,

habár gonosz vagyok, hazug és hűtelen;

testvér vagy szerető, - légy fájó naplemente

s glóriás őszi ég: elhaló életem.

Nem tart soká: a sír les már az áldozatra!

Óh vond öledbe, vond, s öleld homlokom át:

hadd szürcsölöm, fehér s forró nyarunk siratva,

az őszutó derűs, langy-sárga sugarát!

Nyugat, 1920. 21-22. szám

***

 2. változat

1

Sötétség és hideg vesz körűl nemsokára;

tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!

Hallom, kopogva hull már házunk udvarára

a fa s visszhangosan dördűl a kövezet.

Visszajön az egész tél belém: vad robotban

gyúr düh és gyülölet, undor és félelem,

és mint a lemenő nap a sarki pokolban,

vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;

ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.

Lelkem torony, amely lassankint összeroskad

az ostromgép nehéz ütései alatt.

S ugy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,

hogy koporsót szegez itt valahol az ács...

Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt; ma ősz van.

A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

2

Szeretem hosszu zöld szemeid ragyogását,

szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,

s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,

csak a napot, amely a tengeren ragyog.

De azért légy anyám, szeress, hajolj szivemre,

még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtlen;

szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente

vagy őszi glória tűnő életemen.

Rövid szerep! A sír már les az áldozatokra!

Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,

hadd élvezzem, fehér a forró nyarunk siratva,

az őszutó szelíd és sárga sugarát!

***

Őszi ének

(Paál Zsolt fordítása)

1.

Hideg napok jőnek, rajtam konok éj dúl.

Isten veled, röpke nyár; mi volt, elveszett.

Már udvarunkra döng, dörög a fa, ha leborul,

s rá visszadördül a gyászos kövezet.

Az összes téli nap bennem lázong, tombol,

harag, undor tépáz; iszony, s minden lelki nyom.

Örvénylő szürkeség lesz a napkorongból,

s e pokolban szívem vérző nagy jégorom.

S ahogy farönk zuhan, már a hideg kiver,

vérpad dübög így, és jajával az udvar teli.

Szívem torony, s dűl a romlás ütemivel,

amint felbúgnak a rossz búm ütegei.

S úgy érzem, e dühödt ütem lassú búja

enyém, De koporsó készül, s e hang belém vás.

Kinek? S miért siet? A tájat már ősz dúlja,

s e neszezés titkos és bús, akár egy utazás.

2. 

Szeretem a szemed elomló, zöld tüzeid,

áldott, Szép Nőm! De ma nekem csak a bú terem,

érzem, nem vár szíved, ágyad, kályáhd tüze itt,

s csak a Napot vágyom, mi csillog a tengeren.

De most te légy anyám! Gyengéden ölelj még!

Tudom, hazug vagyok, hűtlen, gonosz, gyáva!

legyél szeretőm és húgom, s szent alkonyi ég,

fogadj szelíden dús és őszi glóriádba!

Közel a vég! A sír felém tátog, s rám lel.

Engedd még bús fejem, hogy az öledbe várja,

amint a nyár kihuny fehér és vad tüzekkel,

s amíg sírok, befon a szelíd ősz pompája.

***

Őszi ének

(Tornai József fordítása)

I

Nemsoká zuhanunk a fagyba és homályba,

ég veletek, rövid, tündöklő nyaraink!

Hallom máris a ház kövezett udvarára

dobált fa kopogó, gyászos visszhangjait.

Visszaszökik belém a tél megint: gyülölség,

düh, borzongás, iszony tépáz könyörtelen

s mint a húnyó nap a sarki hó és sötétség 

poklában: tűzvörös jégtömb lesz a szivem.

Dermedten figyelek minden kongó hasábot.

Nem döng ily tompa hang épülő vérpadon.

A lelkem most nehéz és kitartó csapások

súlyától összedűl, mint valami torony.

S úgy rémlik, a rideg tompa kopácsolásban,

koporsót sietve szögelnek valahol.

Kié lesz? Tegnap a nyár még, ma őszi sár van!

A hang titokzatos, mint ha elutazol.

II

Szeretem hosszú és zöld szemed dobogását, 

szép ünnepem, de ma keserű mindenem,

s nem kell se a szobád, se szerelmed, se kályhád,

csak a fölvakitó nap a tengeren.

De azért csak szeress, gyöngédem; légy anyám ma,

mégha gonosz vagyok s hálátlan is nagyon.

Húgom vagy szeretőm, légy az ősz glóriája

vagy a lebukó nap: elfutó vigaszom.

Gyorsan, szívem! A sír les már az új tetemre!

Ó hagyd homlokom a térdeden egy kicsit, 

hadd igyam tűzfehér, forró nyarunk temetve, 

a késő ősz szelíd, sárga sugarait.