Lorsque tu dormiras, ma belle ténébreuse,

Au fond d'un monument construit en marbre noir,

Et lorsque tu n'auras pour alcôve et manoir

Qu'un caveau pluvieux et qu'une fosse creuse;

Quand la pierre, opprimant ta poitrine peureuse

Et tes flancs qu'assouplit un charmant nonchaloir,

Empêchera ton coeur de battre et de vouloir,

Et tes pieds de courir leur course aventureuse,

Le tombeau, confident de mon rêve infini

(Car le tombeau toujours comprendra le poète),

Durant ces grandes nuits d'où le somme est banni,

Te dira: «Que vous sert, courtisane imparfaite,

De n'avoir pas connu ce que pleurent les morts?»

— Et le ver rongera ta peau comme un remords.

Síri bánat

(Babits Mihály fordítása) 

Ha majd, sötét leány, lenn alszol síri álmot,

s emlék borul föléd, márványból alkotott;

ha majd nem lesz egyéb várad és alkovod,

mint egy esős gödör, kiásott, sáros árok;

ha a kő nyomva majd langy lanyhaságba fáradt

csipőd és kebledet, mely félve zajg, dobog,

nem hagyja verni már szived, a halk dobot,

s futni kaland után lábad ahogy sovárog:

a sír, nagy álmaim meghittje (mert a Sír

mindig értette azt, mit a Költő panaszlott)

nagy éjeidre, hol álomvirág se nyíl,

ezt írja majd: "Te bús félkurtizán, mi hasznod,

hogy nem ismerted azt, amit a holt sirat?"

– És mint egy furdalás, a féreg úgy harap.

***

Síron túli önvád

(Tornai József fordítása) 

Mikor majd lent pihensz, szívem ébenfa dísze,

a fekete, sima márvány alatt, ahol 

nem lesz más boltived, várad, mint a komor 

beázott sírgödör, e sors-kiásta pince; 

mikor majd kő terül rettegő melleire 

s csípőre, mely büvös hanyagsággal hajol, 

a súlytól a szived nem akar, nem dobol 

s nem futnak új kaland után a lábaid se, 

a mély sír, végtelen álmom bizalmasa, 

(mindig értette jól egymást a sír s a költő) 

a nagy évben, ahol ábránd nem vár soha, 

így szól: „Mért jó neked, te félszűz kurtizánnő, 

ha nem érted, amit a sok halott sirat?” 

− S mint az önvád, eszik a nyüvek húsodat.