Mikor aludni térsz, édes, fekete szépség,
márványból faragott, sötét sírkő alatt,
mikor hálószobád, a hajdan úri lak
most boltíves gödör, mit eső sara mos szét,
amikor rettegő melled nyomja a kőlap,
s gyengíti a közöny hajlékony öledet,
a vágy már nem veret szíveddel ütemet,
s sok vad kaland után karcsú lábad se futhat;
a temető örök, mély álmom kedvese
(az árva sír megért minden fáradt poétát),
a bánatos magány végtelen éjjele,
mikor a szunnyadás ígyen szól: „Mit siratják
a holtak létüket, nő, tudni akarod?”
– A bú éget, s a bűn, mint féreg, rágni fog.
2025. július 7. JJ
***
Mikor aludni térsz, fekete bőrü szépség,
Márványból faragott, sötét sírkő alatt,
Mikor hálószobád, hajdan volt úri lak,
Csak boltíves gödör, mit az ömlő esö mos szét,
Rettegő melledet mikor nyomja a kőlap,
És hajlékony öled renyhül a közönytől,
A vágytól bús szived aligha dörömböl,
S vad kalandok után már, jaj, lábad se futhat,
A sírhant, végtelen álmom bizalmasa
(Mert a sír mindig is megérti a poétát),
Hosszú éjeken át honnan kitaszítva
Az alvás, szól neked: „Éltüket mért siratják
A holtak? Ha tudod, jó-e, buja úrnőm?”
– S a bűn tudata rág, mint féreg a bőrön.
2021. 08. 10.
Lorsque tu dormiras, ma belle ténébreuse,
Au fond d'un monument construit en marbre noir,
Et lorsque tu n'auras pour alcôve et manoir
Qu'un caveau pluvieux et qu'une fosse creuse;
Quand la pierre, opprimant ta poitrine peureuse
Et tes flancs qu'assouplit un charmant nonchaloir,
Empêchera ton coeur de battre et de vouloir,
Et tes pieds de courir leur course aventureuse,
Le tombeau, confident de mon rêve infini
(Car le tombeau toujours comprendra le poète),
Durant ces grandes nuits d'où le somme est banni,
Te dira: «Que vous sert, courtisane imparfaite,
De n'avoir pas connu ce que pleurent les morts?»
— Et le ver rongera ta peau comme un remords.
(Babits Mihály fordítása)
Ha majd, sötét leány, lenn alszol síri álmot,
s emlék borul föléd, márványból alkotott;
ha majd nem lesz egyéb várad és alkovod,
mint egy esős gödör, kiásott, sáros árok;
ha a kő nyomva majd langy lanyhaságba fáradt
csipőd és kebledet, mely félve zajg, dobog,
nem hagyja verni már szived, a halk dobot,
s futni kaland után lábad ahogy sovárog:
a sír, nagy álmaim meghittje (mert a Sír
mindig értette azt, mit a Költő panaszlott)
nagy éjeidre, hol álomvirág se nyíl,
ezt írja majd: "Te bús félkurtizán, mi hasznod,
hogy nem ismerted azt, amit a holt sirat?"
– És mint egy furdalás, a féreg úgy harap.
***
(Tornai József fordítása)
Mikor majd lent pihensz, szívem ébenfa dísze,
a fekete, sima márvány alatt, ahol
nem lesz más boltived, várad, mint a komor
beázott sírgödör, e sors-kiásta pince;
mikor majd kő terül rettegő melleire
s csípőre, mely büvös hanyagsággal hajol,
a súlytól a szived nem akar, nem dobol
s nem futnak új kaland után a lábaid se,
a mély sír, végtelen álmom bizalmasa,
(mindig értette jól egymást a sír s a költő)
a nagy évben, ahol ábránd nem vár soha,
így szól: „Mért jó neked, te félszűz kurtizánnő,
ha nem érted, amit a sok halott sirat?”
− S mint az önvád, eszik a nyüvek húsodat.