Tes pieds sont aussi fins que tes mains, et ta hanche

Est large à faire envie à la plus belle blanche;

À l'artiste pensif ton corps est doux et cher;

Tes grands yeux de velours sont plus noirs que ta chair.

Aux pays chauds et bleus où ton Dieu t'a fait naître,

Ta tâche est d'allumer la pipe de ton maître,

De pourvoir les flacons d'eaux fraîches et d'odeurs,

De chasser loin du lit les moustiques rôdeurs,

Et, dès que le matin fait chanter les platanes,

D'acheter au bazar ananas et bananes.

Tout le jour, où tu veux, tu mènes tes pieds nus,

Et fredonnes tout bas de vieux airs inconnus;

Et quand descend le soir au manteau d'écarlate,

Tu poses doucement ton corps sur une natte,

Où tes rêves flottants sont pleins de colibris,

Et toujours, comme toi, gracieux et fleuris.

Pourquoi, l'heureuse enfant, veux-tu voir notre France,

Ce pays trop peuplé que fauche la souffrance,

Et, confiant ta vie aux bras forts des marins,

Faire de grands adieux à tes chers tamarins?

Toi, vêtue à moitié de mousselines frêles,

Frissonnante là-bas sous la neige et les grêles,

Comme tu pleurerais tes loisirs doux et francs

Si, le corset brutal emprisonnant tes flancs

Il te fallait glaner ton souper dans nos fanges

Et vendre le parfum de tes charmes étranges,

Oeil pensif, et suivant, dans nos sales brouillards,

Des cocotiers absents les fantômes épars!

Egy malabár nőhöz

(Tornai József fordítása)

Lábad éppoly finom, mint kezed, és a csípőd 

oly nagy, hogy irigyek rá a legszebb fehér nők;

álmodozó művész lelkének élvezet:

húsoknál feketébb két bársonyos szemed.

Hol isten alkotott, forró kék-egü tájon,

dolgod, hogy tüzet adj, a gazdád hadd pipáljon,

tölts friss és illatos vízzel palackokat 

s kósza szúnyogot az ágytól messze hajtsd,

és mikor a platánt megzengeti a reggel,

banánt és ananászt vásárolni siess el;

jársz-kelsz, lábad csupasz, mindegy, bármerre tart,

dúdolva holmi ős, nem-ismert nyelvi dalt,

s ha az este leszáll skarlátszínű kabátban,

könnyeden dőlsz le a gyékényre a szobádban,

fölrajzó álmaid kolibrik díszítik,

bájos és viruló, akár te, mindegyik.

Mért jönnél el, derűs lány, francia hazánkba,

amelynek fiait a szenvedés kaszálja,

mért biznád tengerész-karokra életed,

s intenél: tamariszk-bozótos, ég veled!?

Igy félmeztelenül, vékony muszlinruhádban,

megvenne a hideg, jégben és hóhullásban;

hogy siratnád a tág, édes, szabad időt,

hordva derekadon szoros, szörnyű füződ!

Kenyered sárban és a koszban kéne keresned,

idegen bájaid illatát vesztegetned, 

s lesné révült szemed a mocskos ködön át 

szétomló fantomok: kókuszpálmák sorát!

* * *

Egy malabár nőhöz

(Tóth Árpád fordítása)

Lábad, akár kezed, finom, s a legfehérebb

Irígy csípőket is nagy csípőddel feléred;

Értő müvésznek a te tested enyhe, szép,

Bársonyos nagy szemed bőrödnél feketébb.

Hol Isten alkotott, a forró, kék vidéken

Dolgod ügyelni, hogy urad pipája égjen,

Palackra szedni az illatos, friss vizet,

Űzni a szúnyogot, ha az ágynál zizeg,

S menni, ha zenditi a hajnal a platánfát,

Bazárba, s venni ott ananászt és banánát.

Egész nap meztelen lábbal jársz szabadon,

Míg régi, idegen dallam zsong ajkadon;

S ha szállni látod a skárlátköpenyü estet,

Gyékényes ágyadon szelíden dől le tested,

Álmod úgy leng körül, mint víg kolibrihad,

S mindíg virágos és bűbájos, mint magad.

Boldog gyerek! Miért vágyol bús frank hazánkba,

Hol a sürű lakóst a szenvedés kaszálja?

Mi vonz, hogy sorsodat vad matrózkarra bízd,

S itthagyd örökre a sok kedves tamariszt?

Tested, melyet csupán félig takar a lenge

Muszlín, a hó s a dér honában dideregne,

Visszasírnád a tűnt, édes, szabad időt,

Ha a barbár füző börtönözné csipőd,

S kenyérért kellene tallóznod a galád sárt,

Idegen illatú bájakkal csapni vásárt,

Míg lesné bús szemed a szennyes ködön át

A messzi kókuszok szétrezgő fantomát!