Pouvons-nous étouffer le vieux, le long Remords,

Qui vit, s'agite et se tortille

Et se nourrit de nous comme le ver des morts,

Comme du chêne la chenille?

Pouvons-nous étouffer l'implacable Remords?

Dans quel philtre, dans quel vin, dans quelle tisane,

Noierons-nous ce vieil ennemi,

Destructeur et gourmand comme la courtisane,

Patient comme la fourmi?

Dans quel philtre? — dans quel vin? — dans quelle tisane?

Dis-le, belle sorcière, oh! dis, si tu le sais,

À cet esprit comblé d'angoisse

Et pareil au mourant qu'écrasent les blessés,

Que le sabot du cheval froisse,

Dis-le, belle sorcière, oh! dis, si tu le sais,

À cet agonisant que le loup déjà flaire

Et que surveille le corbeau,

À ce soldat brisé! s'il faut qu'il désespère

D'avoir sa croix et son tombeau;

Ce pauvre agonisant que déjà le loup flaire!

Peut-on illuminer un ciel bourbeux et noir?

Peut-on déchirer des ténèbres

Plus denses que la poix, sans matin et sans soir,

Sans astres, sans éclairs funèbres?

Peut-on illuminer un ciel bourbeux et noir?

L'Espérance qui brille aux carreaux de l'Auberge

Est soufflée, est morte à jamais!

Sans lune et sans rayons, trouver où l'on héberge

Les martyrs d'un chemin mauvais!

Le Diable a tout éteint aux carreaux de l'Auberge!

Adorable sorcière, aimes-tu les damnés?

Dis, connais-tu l'irrémissible?

Connais-tu le Remords, aux traits empoisonnés,

À qui notre coeur sert de cible?

Adorable sorcière, aimes-tu les damnés?

L'Irréparable ronge avec sa dent maudite

Notre âme, piteux monument,

Et souvent il attaque ainsi que le termite,

Par la base le bâtiment.

L'Irréparable ronge avec sa dent maudite!

— J'ai vu parfois, au fond d'un théâtre banal

Qu'enflammait l'orchestre sonore,

Une fée allumer dans un ciel infernal

Une miraculeuse aurore;

J'ai vu parfois au fond d'un théâtre banal

Un être, qui n'était que lumière, or et gaze,

Terrasser l'énorme Satan;

Mais mon coeur, que jamais ne visite l'extase,

Est un théâtre où l'on attend

Toujours. toujours en vain, l'Etre aux ailes de gaze!

A helyrehozhatatlan

(Tóth Árpád fordítása)

1

A vén, únt Mardosót, ki rágja a szivet,

S ki él, sürögve, csavarodva

Bennünk, s tápláljuk őt, mint hulla a nyüvet,

Mint csúf hernyót a tölgyek odva,

Hogyan fojtsuk meg őt, míg vájja a szivet?

Mily borba, porba, ó, mily kába mérgü nedvbe

Öljük az ős ellent s mikép?

Mint kurtizán tapad reánk, és ront epedve,

És tűrő, mint a hangyanép -,

Mily szeszbe öljük őt? mily kába mérgü nedvbe?

Mondd meg, te szép gonosz, ó, nő! mondd, ha tudod,

Óh, szólj lelkemnek, mely oly aggó,

Mint sebesült, aki holtak közé bukott,

S kit eltipor egy szörnyü patkó -,

Mondd meg, te szép gonosz, óh, nő! mondd, ha tudod!

Haldokló kérdi ezt, kit már farkas szagolgat,

S majd benne csőrt varjú fereszt,

Egy roncsolt katona! ki szörnyü jajt tagolgat,

S hant kéne néki és kereszt;

Bús elhullt kérdi ezt, kit már farkas szagolgat!

Kigyúlhat lángra még a sáros, vaksi ég?

A gyilkos árny még felszakadhat?

A szurkos éjszakán alkony s hajnal nem ég,

Fényt csillag s gyászvillám se adhat -,

Kigyúlhat lángra még a sáros, vaksi ég?

A pislogó reményt a Csárda ablakában

Elfútták, szállás már nem int!

Hold- és sugártalan csak kódorog magában

A rossz utak mártírja mind!

A Sátán éjt csinált a Csárda ablakában!

Drága nő! szép gonosz! e poklot szereted?

Ismered a Bocsáthatatlant?

S a Mardosót, aki mérges nyílsereget

Szívünk céltáblájára pattant?

Drága nő! szép gonosz! poklunkat szereted?

Az átkozott fogú, mord Helyrehozhatatlan

Kikezdi lelkünk bús kövét,

S gyakran termesz-rajul bozsog ránk, rossz csapatban,

Fölmarva az oszlop tövét,

Az átkozott fogú, mord Helyrehozhatatlan!

2

Láthattam olykor én, banális színpadon,

Míg zengő orkesztere lángolt,

Pokoli ég elé kilengni szabadon

Egy tündért – hajnalfényü lány volt –,

Láthattam olykor én, banális színpadon

Egy lényt, ki csupa fény, arany és könnyü fátyol,

S büszkén a nagy Sátánra lép -,

De rá, üres szivem, hűlt szív, hiába vágyol,

Vak színpad vagy, hová a szép

Tündér, jaj, sohse leng, kinek lágy szárnya fátyol...