En ces temps merveilleux où la Théologie

Fleurit avec le plus de sève et d'énergie,

On raconte qu'un jour un docteur des plus grands,

— Après avoir forcé les coeurs indifférents;

Les avoir remués dans leurs profondeurs noires;

Après avoir franchi vers les célestes gloires

Des chemins singuliers à lui-même inconnus,

Où les purs Esprits seuls peut-être étaient venus, —

Comme un homme monté trop haut, pris de panique,

S'écria, transporté d'un orgueil satanique:

«Jésus, petit Jésus! je t'ai poussé bien haut!

Mais, si j'avais voulu t'attaquer au défaut

De l'armure, ta honte égalerait ta gloire,

Et tu ne serais plus qu'un foetus dérisoire!»

Immédiatement sa raison s'en alla.

L'éclat de ce soleil d'un crêpe se voila

Tout le chaos roula dans cette intelligence,

Temple autrefois vivant, plein d'ordre et d'opulence,

Sous les plafonds duquel tant de pompe avait lui.

Le silence et la nuit s'installèrent en lui,

Comme dans un caveau dont la clef est perdue.

Dès lors il fut semblable aux bêtes de la rue,

Et, quand il s'en allait sans rien voir, à travers

Les champs, sans distinguer les étés des hivers,

Sale, inutile et laid comme une chose usée,

Il faisait des enfants la joie et la risée.

A gőg büntetése

(Babits Mihály fordítása)

Ama csodálatos, istenleső időkben

a Theológia virágzott szent erőben,

s mondják, a legnagyobb Doktorok egyike,

minekutána bölcs ajkain az Ige

megrenditette vak mélyeiben a kételyt

és lelke glóriás magasságok felé kelt

oly útakon, miket nem sejtett maga sem

s hová még nem jutott lélek csak testtelen:

- mint aki, nagyon is magasba érve, szédül,

így kiáltott sötét sátáni büszkeségbül:

"Jézus! kis Jézusom! magasra vittelek!

De hogyha ellened lennék, és nem veled,

szégyened akkora lenne, mint győzedelmed,

s komikus embrió volnál ma, égi gyermek!"

Alig mondotta ki, elméje elborult

s e fényes napra vak őrület fátyla hullt.

Mely kincses Rend csodás temploma vala hajdan,

értelme elmerült egy szörnyü zürzavarban,

s magas lámpái nem hatottak azon át.

A Csönd és az Éj ütött bús lelkében tanyát,

mint pince fenekén, ha elveszett a kulcsa.

S mint utcák állata, olyan lett, kósza, furcsa,

s ha, mit sem látva, ment a nagy mezők felett,

meg nem ismerve már sem nyarat, sem telet,

piszkosan és csunyán, mint kopott, ócska holmi,

gyerekek hada gyült köréje, kicsufolni...

***

A gőg büntetése

(Tornai József fordítása)

A Teológia amidőn jó erőben

virágzott már ama csodálatos időkben,

mondják, egy napon egy doktor, a legnagyobb,

−miután közönyös szívekre is hatott,

fekete mélyükig a lelküket fölásva,

aztán indulva már az égi glóriába,

azon az új uton, amit maga se ismert,

hova talán csak a szellem szárnyai visznek,

mint ki túl messze ért, a pániktól bomolva, 

megszállott, ördögi gőggel ezt orditotta:

„Jézus kis Jézusom, csúcsra helyeztelek, 

de ha kibontanám esendő létedet,

szégyened akkora volna, mint égi fényed,

és csak kacagtató magzat lennél a népnek.”

Abban a percben az elméje elborult, 

e fényes napra mély sötétség fátyla hullt,

roppant káosz zuhant erre a tiszta agyra,

mely a bőség s a rend temploma volt s ragyogva 

nagy pompa viritott mennyezete alatt. 

A néma csönd s az éj most lelkére szakadt.

Pince lett, aminek már nincsen meg a kulcsa.

Kóbor eb, akinek nem maradt csak az utca, 

s ahogy ott járt le-föl − szeme semmit se lát −,

nyár-tél: mindegy neki, kopár mezőkön át, 

piszkosan és csunyán, akár egy eldobott tárgy, 

bandázó gyerekek nevették és csufolták.