Comme un bétail pensif sur le sable couchées,

Elles tournent leurs yeux vers l'horizon des mers,

Et leurs pieds se cherchant et leurs mains rapprochées

Ont de douces langueurs et des frissons amers.

Les unes, coeurs épris des longues confidences,

Dans le fond des bosquets où jasent les ruisseaux,

Vont épelant l'amour des craintives enfances

Et creusent le bois vert des jeunes arbrisseaux;

D'autres, comme des soeurs, marchent lentes et graves

À travers les rochers pleins d'apparitions,

Où saint Antoine a vu surgir comme des laves

Les seins nus et pourprés de ses tentations;

II en est, aux lueurs des résines croulantes,

Qui dans le creux muet des vieux antres païens

T'appellent au secours de leurs fièvres hurlantes,

Ô Bacchus, endormeur des remords anciens!

Et d'autres, dont la gorge aime les scapulaires,

Qui, recélant un fouet sous leurs longs vêtements,

Mêlent, dans le bois sombre et les nuits solitaires,

L'écume du plaisir aux larmes des tourments.

Ô vierges, ô démons, ô monstres, ô martyres,

De la réalité grands esprits contempteurs,

Chercheuses d'infini, dévotes et satyres,

Tantôt pleines de cris, tantôt pleines de pleurs,

Vous que dans votre enfer mon âme a poursuivies,

Pauvres soeurs, je vous aime autant que je vous plains,

Pour vos mornes douleurs, vos soifs inassouvies,

Et les urnes d'amour dont vos grands coeurs sont plein!

Kárhozott asszonyok

(Szabó Lőrinc fordítása)

Mint méla állatok a homokpartra dőlve

a nyilt tenger felé fordítják szemüket,

és lábuk és kezük egymást hívja, s előre

édesen vágyad és keserűen remeg.

Némelyikük szivét nagy gyónás hozza tűzbe

és mert patakmoraj vonzza és mély liget,

félénk gyermekkoruk szerelmeit betűzve

vésik a fiatal fákba jeleiket;

mások, lassú s komoly apácák, félve járják

a tündér szirteket, hol Szent Antal előtt

a kísértő bibor tünemények kitárják

meztelen keblüket, mely mint a láva nőtt;

van, akit hamvadó fáklyafénynél az ősi

barlangok nagy, pogány csöndjét keresi, ha

üvölt a láza, s a te mákonyod könyörgi,

óh, Bacchus, vén bünök s önvádak orvosa!

és más, kinek nyakán s vállain skapulár van

s aki bő köpenye alatt ostort visel

s a komor, erdei, éjszakai magányban

a kin könnyeibe habzó gyönyört kever.

Óh, szűzek, démonok, óh, szörnyek és mártírok,

akik megvetik a nyomorult Valót,

végtelent-keresők, jámborok és szatírok,

sorsok, ujjongva és zokogva áradók,

kiket poklotokig követett árva lelkem,

szeretlek, húgaim, s szánlak benneteket,

mert kínotok komor, szomjatok telhetetlen

s mert a vágy forduló urnája szivetek!

* * *

Kárhozott asszonyok

(Tornai József fordítása)

Homokon heverő, mélázó állatokként

járatják szemüket az égen, tengeren,

s kezüket-lábukat egymáshoz húzza önként

keserű borzadás, édes gerjedelem.

Némelyikük, mivel szíve gyónni szeretne,

pagonyok mélyein, ahol patak cseveg,

félénk gyermekkora szerelmét betűzgetve,

a fiatal liget fáira vés jelet;

mások apácaként, lassan, komolyan járnak

jelenések sürű helyén, sziklák között,

hol Szent Antal elé meztelen keblü lányok

kisértő árja, mint bíbor láva ömölt;

van, aki pislogó fáklyát fogva kezébe,

pogány barlangjaid ős, néma zugait

veri föl lázasan segítséged remélve,

Bacchus, ki csititod önmardosásaink!

s más, aki szereti nyakán a skapulárét,

s hosszú köpeny alatt szíjkorbácsot visel,

keveri, míg bejár komor erdőt, magányt, éjt,

gyönyöre habjait a kín könnyeivel.

Ó szűzek, démonok, ó szörnyek, ó mártírok,

valóság-megvető sok szellem óriás,

végtelent-keresők, istenfélők, szatírok,

ujjongó sikolyok vagy csupa vad sirás,

elkisért titeket a lelkem poklotokban,

ó szegény hugaim szívem szán és szeret,

mert kínotok sötét, szomjatok olthatatlan

s szerelemmel teli urna a szívetek!