Dans des fauteuils fanés des courtisanes vieilles,

Pâles, le sourcil peint, l'oeil câlin et fatal,

Minaudant, et faisant de leurs maigres oreilles

Tomber un cliquetis de pierre et de métal;

Autour des verts tapis des visages sans lèvre,

Des lèvres sans couleur, des mâchoires sans dent,

Et des doigts convulsés d'une infernale fièvre,

Fouillant la poche vide ou le sein palpitant;

Sous de sales plafonds un rang de pâles lustres

Et d'énormes quinquets projetant leurs lueurs

Sur des fronts ténébreux de poètes illustres

Qui viennent gaspiller leurs sanglantes sueurs;

Voilà le noir tableau qu'en un rêve nocturne

Je vis se dérouler sous mon oeil clairvoyant.

Moi-même, dans un coin de l'antre taciturne,

Je me vis accoudé, froid, muet, enviant,

Enviant de ces gens la passion tenace,

De ces vieilles putains la funèbre gaieté,

Et tous gaillardement trafiquant à ma face,

L'un de son vieil honneur, l'autre de sa beauté!

Et mon coeur s'effraya d'envier maint pauvre homme

Courant avec ferveur à l'abîme béant,

Et qui, soûl de son sang, préférerait en somme

La douleur à la mort et l'enfer au néant!

A játék

(Babits Mihály fordítása)

Vén kurtizánok a fonnyadtszín fotelekben

festett szemhéj alól rossz szemmel, sápatag

néznek, selypítenek és áttetsző fülükben

a függő, kő meg érc, halk, csörgő hangot ad;

a zöld posztó körül vad, ajaktalan arcok,

színtelen ajakak, fogatlan áll felett,

és ujjak, görcsösen markolva, s vézna markok,

a lihegő kebelt vagy az üres zsebet;

a szennyes mennyezet alatt búsfényü, sápadt

csillárok óriás csoportja vet a pár

hires költő borús homlokára világot,

ki véres izzadást hullatni idejár;

éber szemem előtt éjjeli révületben

sötét és furcsa kép tárult ki imigyen;

s a bús barlangban én, egy csendes szögeletben,

néztem rá hidegen, némán és irigyen,

irigyelve e zord játszók bús szenvedélyét,

a vén kéjnőktől is a makacs örömet,

s hogy oly könnyelműen adják, vegyék, cseréljék

a bús szépséget és agg tisztességüket.

S szivem döbbent, hogy ily sziveknek lett irígye,

akik, vérük borán mámorosodva mind,

inkább választanák, vad örvényben röpítve,

poklot a semminél, és halálnál a kínt.

* * *

A játék

(Tornai József fordítása)

Kifakult fotelok ölén vén, csúnya, sápadt 

kurtizánok, szemük kifestve hizeleg,

kényesen csörgetik fülük egyre soványabb

cimpáiból csupa fém- s kő-függőiket;

a zöld posztó körül ajak-nélküli arcok,

szintelen szájak és állak fogatlanul;

ujjuk, a pokoli lázaktól görcsbe-hajlott;

ziháló mellre vagy üres zsebekbe nyúl;

mocskos plafon alatt az óriási lámpák

s csillárok sorai szórják a gyatra fényt 

híres költők borús homlokára; itt váltják

át semmibe pazar verejtékük tüzét.

Ime, az a sötét kép, mit álom-fagyottan

láttam ki bomlani látnok-szemem előtt,

s láttam önmagam is egy magányos sarokban,

görnyedve, hidegen és irigyen figyelőt,

mert irigyeltem a nép makacs szenvedélyét,

a vén kéjnőktől is gyászos jókedvüket,

amint előttem az egyik a tisztességét,

a másik szép husát adta el örömest!

És megrémült szivem, hogy irigykedve nézem

a sok roncsot, aki szakadékba lohol

s akiknek kedvesebb részeg vérük ködében

a halálnál a kín, semminél a pokol!