La sottise, l'erreur, le péché, la lésine,

Occupent nos esprits et travaillent nos corps,

Et nous alimentons nos aimables remords,

Comme les mendiants nourrissent leur vermine.

Nos péchés sont têtus, nos repentirs sont lâches;

Nous nous faisons payer grassement nos aveux,

Et nous rentrons gaiement dans le chemin bourbeux,

Croyant par de vils pleurs laver toutes nos taches.

Sur l'oreiller du mal c'est Satan Trismégiste

Qui berce longuement notre esprit enchanté,

Et le riche métal de notre volonté

Est tout vaporisé par ce savant chimiste.

C'est le Diable qui tient les fils qui nous remuent!

Aux objets répugnants nous trouvons des appas;

Chaque jour vers l'Enfer nous descendons d'un pas,

Sans horreur, à travers des ténèbres qui puent.

Ainsi qu'un débauché pauvre qui baise et mange

Le sein martyrisé d'une antique catin,

Nous volons au passage un plaisir clandestin

Que nous pressons bien fort comme une vieille orange.

Serré, fourmillant, comme un million d'helminthes,

Dans nos cerveaux ribote un peuple de Démons,

Et, quand nous respirons, la Mort dans nos poumons

Descend, fleuve invisible, avec de sourdes plaintes.

Si le viol, le poison, le poignard, l'incendie,

N'ont pas encor brodé de leurs plaisants dessins

Le canevas banal de nos piteux destins,

C'est que notre âme, hélas! n'est pas assez hardie.

Mais parmi les chacals, les panthères, les lices,

Les singes, les scorpions, les vautours, les serpents,

Les monstres glapissants, hurlants, grognants, rampants,

Dans la ménagerie infâme de nos vices,

II en est un plus laid, plus méchant, plus immonde!

Quoiqu'il ne pousse ni grands gestes ni grands cris,

Il ferait volontiers de la terre un débris

Et dans un bâillement avalerait le monde;

C'est l'Ennui! L'oeil chargé d'un pleur involontaire,

II rêve d'échafauds en fumant son houka.

Tu le connais, lecteur, ce monstre délicat,

— Hypocrite lecteur, — mon semblable, — mon frère!

Az olvasóhoz 

(Kántás Balázs fordítása)

Romlottság, kapzsiság, őrület, vakbűnök

Tölti be lelkünk s átkos húsunk egyaránt

úgy fal fel minket is a lelkifurdalás

Mint koldust az aljas féreg… legbelülről.

Bűnünk erős, gyávaság csak a bűnbánat

Az is fizetséget vár, ki néha meggyón

Hogy azután újra vétkezhessen buzgón

Remélvén, a könny elmossa az önvádat

Lelkünkben a legnagyobb mágus, a Sátán

Játszik őrült zenész módjára szüntelen

Megfertőzve azt is, ki szent és bűntelen

Ránk kényszerítvén csodás, ferde hatalmát!

Húzza hegedőjén a talpalávalót

S a tébolyult gyönyörökben ráébredünk

Hogy nem a világ, de a pokol a helyünk

S buja életünk süllyedő halálhajó.

Mint ágrólszakadt részeg, ha öreg kurvát

Csókolhat a mámorokba beléfúlva

Úgy lopunk mi is gyönyört újra meg újra

S egyetlenegy fogódzónk lesz a romlottság.

Agyunkban démoni légió jár kánkánt 

Szétrúgva üres, fád koponyánk csontfalát

S minden apró lélegzetünkkel a halált

Szívjuk le tüdőnkbe: az örök elmúlást.

Ha erőszak, gyilkosság, tőrök, s méreg

Még nem hímezték eszelős mintáikat

Sorsunk fehér vásznára, mit vér átitat

Akkor lelkünk még csak gyáva, gyenge lélek!

Ám sakálok, párducok, szűkölő kutyák

Majmok, skorpiók, keselyűk, kígyók létén

Túl, e föld száz csúszómászóján és rémén

Túl van egy sokkal torzabb, taszítóbb világ

Hol a leggonoszabb, gyilkos szörnyeteg él

S bár csendes, nem hallat vad üvöltéseket

Mire képes, föl nem fogja a képzelet:

Egy ásítással elnyelné a létezést!

Az Unalom! Sanda könny csillog szemében,

S ópiummámorban néz kivégzéseket

Ugye már neked is akadt dolgod vele

Képmutató olvasóm, társam… testvérem?

* * *

Előhang

(Kiss Sándor fordítása)

A butaság, a bűn, a kapzsiság, a vétek

rothasztják testeink, ölik a szellemet.

Ám bennünk oly kövér a lelkiismeret,

mint mocskos koldusok bőrén a rusnya féreg.

A sok bűnünk szilárd, a megbánás törékeny,

aranyért árulunk pár ócska vallomást,

s mikor a büszkeség mohón a szennyben ás,

azt hisszük, majd a langy könny mossa le a szégyent.

A romlás vánkosán az Ősmágus, a Sátán,

elbájolt lelkeink ringatja édesen,

de az akaratunk szikrázó féme sem

áll ellen; szétfolyik varázs alkímiáján.

Bábukként táncolunk az Ördög bűvkörében!

csak a tiltott gyümölcs okoz élvezetet,

lépés minden napunk, a Pokolba vezet,

s iszony nélkül megyünk át bűzölgő sötéten.

Mint züllött nyomorék, ki egy ókori szajha

törött mellére vad, véres csókot gyötör,

mi is egy percre csak lopunk titkos gyönyört,

majd azt erős kezünk narancsként kicsavarja.

Agyunkban úgy tolong, nyüzsög, mint féreg árja,

a Démoni sereg: lakomára talált.

Minden lélegzetünk tüdőnkbe a Halált

szívja, hol egyre csak kong tompa jajgatása.

ha a nemi erőszak, gyilok, a méreg

nem hímzett volna még ezer csodás jelet

sorsunk unt vásznain, ez csak azért lehet,

mert, sajnos!, nem elég merész bennünk a lélek.

Rút szenvedélyeink állatseregletében,

sakálok, vadkanok, majmok, kigyók, kopók,

hiúzok, skorpiók, a nagy rikácsolók

üvöltők, röfögők, csúszó-mászók körében

lelünk a gyűlölet, hitványság, szenny okára!

Nagy ásitása már nyállal mindent betölt,

ha rajta múlna, romhalmaz lenne a föld,

ám a figyelmet Ő sosem vonja magára.

Az Unalom! – kinek könnycsepp csillan szemében,

pipafüstben mereng, vérpadról képzeleg.

És ezt a csemegét, ezt te is ismered,

– ájtatos olvasó – szent képmásom, – fivérem!

* * *

Az Olvasóhoz

(Lanczkor Gábor fordítása)

A kapzsiság, a tévelygés, a bűn, a butaság

lelkünket megszállja és kínozza a testünk,

és szeretett bűntudatunkat úgy etetjük,

ahogy a koldus táplálja a férgeket magán.

Vétkeink makacsok, a megbánásunk lagymatag,

megfizetünk aztán a gyónásért busásan,

és vígan lépünk újra a sáros csapáson,

az ál-könnyek úgyis lemossák mind a foltokat.

Sátán Triszmegisztosz ül a Rossz nyughelyeinél

megigézett lelkünket hosszasan becézve,

miközben szabad akaratunk gazdag érce

e bölcs alkimista által párállik semmivé.

Az Ördög tartja a minket mozgató szálakat.

Visszataszító tárgyakban bájra találunk,

ma is tesz egy lépést a Pokol fele lábunk,

irtózás nélkül a sötétben, melyből bűz fakad.

Mint nyomorult kéjenc, aki csókolja és eszi

megkínzott melleit egy vénséges lotyónak,

pillanatnyi eltitkolt örömöt lopunk csak,

mint egy fonnyadt, öreg narancsot, úgy préselve ki.

Ahogy szűkjáratban bélféreg nyüzsög millió,

agyunkban Démonok csapatai zabálnak,

és hogyha lélegzünk, a tüdőnkbe leárad

tompa panasszal a Halál, láthatatlan folyó.

Ha az erőszak, méreg, a gyújtogatás, a kés

nem hímezték még rá víg mintáikat árva,

szánnivaló sorsunk banális huzatára,

csak azért, mert a lelkünk nem volt eléggé merész.

De a sakálok, párducok és a veszett kutyák,

a majmok, skorpiók, a keselyűk, a kígyók,

s mind a bőgő szörnyek, csúszó-mászók, vonítók,

bűneinknek gyalázatos állatkertje után

van egy csúfabb, ocsmányabb, alávalóbb valami –

bár nincsenek erős gesztusai, nagy hangja,

de ha tehetné, a földön csak rom maradna,

s egyetlen ásítással a világot benyeli;

az Unalom! Akaratlan könny csillog szemein,

amíg vérpadról álmodik vízipipázva.

Ismeritek a kifinomult szörnyet, ti drága,

ti álszent olvasók, hasonmások, testvéreim!

* * *

Az olvasóhoz 

(Tornai József fordítása)

Tévelygés, butaság, fösvénység, s annyi vétek

lelkünkre települ, testünkön osztozik,

s tápláljuk szeretett önmardosásaink,

ahogy a koldusok vére ezernyi férget.

Bűneink makacsok, megbánásunk de gyáva!

s gyónásunkért busás árat fizettetünk,

a sáros útra nagy-vígan visszamegyünk

s azt hisszük, holmi könny a sok mocskot levássa.

A bűn vánkosain a Sátán Trismegistos

ringatja elbüvölt lelkünk türelmesen,

s minthogy tudós vegyész, szétoldja teljesen

híres akaratunk, mely vas-szigoru, biztos.

Ördög kezén vagyunk, ő húzgálja a szálat!

Undok dolgokban is lelünk már kellemet,

s lépünk Poklunk felé naponta közelebb,

nem is rettegve már a bűzös alvilágot.

Mint kéjenc, pénztelen, ki csókolja-harapja

egy kiszolgált lotyó elgyötört kebleit,

habzsoljuk kapkodón titkos gyökereink,

mint vén narancs husát: végsőkig kifacsarva.

Sűrűn bozsogva mint, nyüvek vak milliója,

agyunkban dőzsöl a démonok serege,

s ha levegőt veszünk, a Halál tölti be,

láthatatlan folyó, a tüdőnket jajongva.

Ha tőr, gyújtogatás, szüzek tiprása, méreg

nem hímezték ki még megejtő rajzukat

sorsunk hétköznapi vásznán, csak amiatt,

mivel bennünk, jajaj! még nem merész a lélek.

De a vad párducok, vadászszukák, sakálok,

majmok és skorpiók, kígyók és keselyűk,

sok bőgő, vonyitó, végleg elvetemült

rém közt, mely bűneink állatkertjében átok,

az egyik még csunyább, szennyesebb képü szörnyebb!

Ez moccanni sem tud és ordítani sem,

de elpusztítaná világunk szivesen

és ásítva egy nagyot, el is nyelné a földet,

ő az, az Unalom! - Önfeledt könny szemében,

vizipipát sziv és vérpadról álmodik,

e kényes rémet ám jól ismered te is,

– ó álszent olvasóm – képmásom - és fivérem!

* * *

Előhang

(Tóth Árpád fordítása)

Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek

oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;

s mint koldús éteti öntestén férgeit,

mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.

És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;

ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,

aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,

s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.

Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten,

a Sátán s álmot ád, mely romlással marat,

s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat,

párává lobban el az alkimista-üstben.

Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!

Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,

s mindennap közelebb az alvilági táj,

hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.

Mint züllött részeges, ha némi női roncsot,

vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar,

titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar,

facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot.

Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó,

agyunkat démonok raja lepi tele,

s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele,

mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó.

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge

ha víg ábráikat eddig nem hímezék

sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még,

azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.

De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány

keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,

mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,

bűneink átkozott állatkertjét rutítván,

van még egy – ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott?

Ez, bár alig mozog és ordítani rest,

romokba döntené a földet örömest,

s ásítva egy nagyot, benyelné a világot:

az Únalom! – szemén rest könny ragyog kövéren,

huká-t pöfékel és bitók felé mered:

finom szörny! ugye őt te is jól ismered,

én álszent olvasóm – képmásom – bús fivérem?