Tévelygés, kapzsiság, gaztett – megannyi vétek,
Testünket mérgezik, felfalják szellemünk,
A lelkiismeret táplálkozik velünk,
Ahogy a sok szegényt is megeszik a férgek.
Makacsok bűneink, s a megbánás erőtlen;
Drága a vallomás, az értéke magas,
Ki sárba visszatér, derűs az az utas,
Mert elhiszi, a folt megtisztul holmi könnyben.
A nagy Hermész, a bölcs elaltatja az elmét,
Az elnyugszik puhán a Sátán vánkosán,
S az alkimista bűvvarázslata nyomán
Feloldja ő a vágy sugárzó nemesércét.
A minket mozgató húr a Gonosz kezében
Van, minden tébolyult csodát átjár a báj;
Érezzük szüntelen, Poklok kapuja vár,
Nincs rettegés, megyünk a bűzölgő sötétben.
Ahogy lump nincstelen harapva nyalogatja
A feslett utcalányt, kit rég emészt a lét,
Perceket úgy lopunk, titkos gyönyörökét,
Miképpen egy aszalt narancsot – kifacsarva.
Tolakszik és nyüzsög, mint milliónyi féreg,
A démonlégió, agyunkig meg sem áll,
S aláereszkedik tüdőnkbe a Halál
− Nem látható folyó −, s árad, akár a méreg.
Hogy a kéj, gyilkolás, gyújtogatás, erőszak
Szánalmas életünk vásznán nem jelenik
Meg, apró figurák rajzát sem ihletik,
Hozzájuk nem vagyunk kellőképpen mi bátrak.
De a majmok s kutyák közt, miknek szőre ében,
A kígyók s párducok, keselyűk, skorpiók,
Vonítók, csaholók s egyéb más állatok
Között, a vétkeink mocskos seregletében
Él még egy bűnösebb, rosszak közül a legfőbb!
Ki, bár nem kiabál, nem csapdos szélesen,
Készséggel kelt zavart, ha tud, árt szüntelen.
Övé ez a világ, ő volna hát az Ördög!
– Nem. Ő az Unalom. Csordul könnye ki könnyen,
Szippant vízipipát, s bitó felé mered.
Finom szörnyeteg ő: Te is jól ismered,
Te álszent olvasó, én cimborám, fivérem!
2024. május 23. JJ
* * *
Tévelygés, kapzsiság, gaztett – megannyi vétek,
Testünket mérgezik, felfalják szellemünk,
S úgy tápláljuk saját lelkiismeretünk,
Ahogy a sok szegényt felzabálják a férgek.
Makacsok bűneink, s a megbánás erőtlen;
Drága a vallomás, az értéke magas,
S ki sárba visszatér, derűs az az utas,
Hisz elhiszi, a folt megtisztul holmi könnyben.
Triszmegisztosz, a bölcs elaltatja az elmét,
Az elnyugszik puhán a Sátán vánkosán,
S az alkimista bűvvarázslata nyomán
Oldja az akarat sugárzó nemesércét.
A minket mozgató húr az Ördög kezében
Van, minden tébolyult csodát átjár a báj;
Érezzük szüntelen, Poklok kapuja vár,
Nincs rettegés, megyünk a bűzölgő sötétben.
Ahogy lump nincstelen harapva nyalogatja
A feslett utcalányt, kit rég emészt a lét,
Perceket úgy lopunk, titkos gyönyörökét,
Miképpen egy aszalt narancsot – kifacsarva.
Tolakszik és nyüzsög, mint milliónyi féreg,
A démonlégió, agyunkig meg sem áll,
S aláereszkedik tüdőnkbe a Halál,
Láthatatlan folyó, s árad, akár a méreg.
Hogy a kéj, gyilkolás, gyújtogatás, erőszak
Szánalmas életünk vásznán nem jelenik
Meg, apró figurák rajzát sem ihletik,
Hozzájuk nem vagyunk kellőképpen mi bátrak.
De a majmok s kutyák közt, miknek szőre ében,
A kígyók s párducok, keselyűk, skorpiók,
Vonítók, csaholók és egyéb állatok
Között, a vétkeink mocskos seregletében
Él még egy bűnösebb, rosszak közül a legfőbb!
Ki, bár nem kiabál, nem csapdos szélesen,
Készséggel kelt zavart, ha tud, árt szüntelen.
Övé ez a világ, ő volna hát az Ördög!
– Nem. Ő az Unalom. Csordul könnye ki könnyen,
Szippant vízipipát, s bitó felé mered.
Finom szörnyeteg ő: Te is jól ismered,
Te álszent olvasó, én cimborám, fivérem!
2024. január 16.
* * *
Bűn és zsugoriság, tévedés és bolondság,
Lakasd jól az eszünk, s dolgozzad meg testünk,
És mi tápláljuk a lelkiismeretünk,
Amint a sok szegényt a lárvák felzabálják.
Vétkeink makacsok, bűnbánatunk erőtlen;
Magas tarifa jár a vallomásunkér’
S boldog az, ki a sár útjára visszatér,
Mert elhiszi, a folt tisztul a talmi könnyben.
Triszmegisztosz pedig csak elaltatja elménk,
Mely megbabonázva a Sátán vánkosán
Pihen; a bölcselő alkimista talán
Végleg feloldja az akarat nemes ércét.
A minket mozgató húr az Ördög kezében,
A visszataszitó dolgokban ott a báj;
Érezzük szüntelen, bennünk a Pokol vár,
Nincs iszony s rettegés, haladunk a sötétben.
Ahogy lump nincstelen, ki csókolva, harapva
Kínozza egy öreg feslett szajha mellét,
Perceket úgy lopunk, titkos gyönyörökét,
Miképpen egy aszalt narancsot – kifacsarva.
Burjánzón özönöl, mint milliónyi féreg,
A démonlégió, mulatnak agyunkban,
S sóhajtva a Halál, ama láthatatlan
Folyó ereszkedik tüdőnkbe, mint a méreg.
Hogy a kéj, gyilkolás, gyújtogatás, erőszak
Szánalmas életünk vászonán nem érték,
S nem ihletik piciny képek megfestését,
A lelkünk nem elég bátor, kevés erőt kap.
De a majmok s kutyák közt, kiknek szőre ében,
A kígyók s párducok, keselyűk, skorpiók,
Vonítók, csaholók és egyéb állatok
között, a bűneink mocskos seregletében,
Van még egy bűnösebb, aki a legfőbb gonosz!
Ki bár nem kiabál, nem csapdos szélesen,
Zavart készségesen kelt, mindig szívesen,
S a világot lenyelné közönyében, mert rossz;
Ő Unalom. – Szemén könnycsepp gördül le könnyen.
Bitóról álmodik, vízipipát füstöl.
Te ismered: finom szörny ő közelebbről:
Kétarcú olvasóm, én cimborám, fivérem!
2021. 01. 16.
La sottise, l'erreur, le péché, la lésine,
Occupent nos esprits et travaillent nos corps,
Et nous alimentons nos aimables remords,
Comme les mendiants nourrissent leur vermine.
Nos péchés sont têtus, nos repentirs sont lâches;
Nous nous faisons payer grassement nos aveux,
Et nous rentrons gaiement dans le chemin bourbeux,
Croyant par de vils pleurs laver toutes nos taches.
Sur l'oreiller du mal c'est Satan Trismégiste
Qui berce longuement notre esprit enchanté,
Et le riche métal de notre volonté
Est tout vaporisé par ce savant chimiste.
C'est le Diable qui tient les fils qui nous remuent!
Aux objets répugnants nous trouvons des appas;
Chaque jour vers l'Enfer nous descendons d'un pas,
Sans horreur, à travers des ténèbres qui puent.
Ainsi qu'un débauché pauvre qui baise et mange
Le sein martyrisé d'une antique catin,
Nous volons au passage un plaisir clandestin
Que nous pressons bien fort comme une vieille orange.
Serré, fourmillant, comme un million d'helminthes,
Dans nos cerveaux ribote un peuple de Démons,
Et, quand nous respirons, la Mort dans nos poumons
Descend, fleuve invisible, avec de sourdes plaintes.
Si le viol, le poison, le poignard, l'incendie,
N'ont pas encor brodé de leurs plaisants dessins
Le canevas banal de nos piteux destins,
C'est que notre âme, hélas! n'est pas assez hardie.
Mais parmi les chacals, les panthères, les lices,
Les singes, les scorpions, les vautours, les serpents,
Les monstres glapissants, hurlants, grognants, rampants,
Dans la ménagerie infâme de nos vices,
II en est un plus laid, plus méchant, plus immonde!
Quoiqu'il ne pousse ni grands gestes ni grands cris,
Il ferait volontiers de la terre un débris
Et dans un bâillement avalerait le monde;
C'est l'Ennui! L'oeil chargé d'un pleur involontaire,
II rêve d'échafauds en fumant son houka.
Tu le connais, lecteur, ce monstre délicat,
— Hypocrite lecteur, — mon semblable, — mon frère!
(Kántás Balázs fordítása)
Romlottság, kapzsiság, őrület, vakbűnök
Tölti be lelkünk s átkos húsunk egyaránt
úgy fal fel minket is a lelkifurdalás
Mint koldust az aljas féreg… legbelülről.
Bűnünk erős, gyávaság csak a bűnbánat
Az is fizetséget vár, ki néha meggyón
Hogy azután újra vétkezhessen buzgón
Remélvén, a könny elmossa az önvádat
Lelkünkben a legnagyobb mágus, a Sátán
Játszik őrült zenész módjára szüntelen
Megfertőzve azt is, ki szent és bűntelen
Ránk kényszerítvén csodás, ferde hatalmát!
Húzza hegedőjén a talpalávalót
S a tébolyult gyönyörökben ráébredünk
Hogy nem a világ, de a pokol a helyünk
S buja életünk süllyedő halálhajó.
Mint ágrólszakadt részeg, ha öreg kurvát
Csókolhat a mámorokba beléfúlva
Úgy lopunk mi is gyönyört újra meg újra
S egyetlenegy fogódzónk lesz a romlottság.
Agyunkban démoni légió jár kánkánt
Szétrúgva üres, fád koponyánk csontfalát
S minden apró lélegzetünkkel a halált
Szívjuk le tüdőnkbe: az örök elmúlást.
Ha erőszak, gyilkosság, tőrök, s méreg
Még nem hímezték eszelős mintáikat
Sorsunk fehér vásznára, mit vér átitat
Akkor lelkünk még csak gyáva, gyenge lélek!
Ám sakálok, párducok, szűkölő kutyák
Majmok, skorpiók, keselyűk, kígyók létén
Túl, e föld száz csúszómászóján és rémén
Túl van egy sokkal torzabb, taszítóbb világ
Hol a leggonoszabb, gyilkos szörnyeteg él
S bár csendes, nem hallat vad üvöltéseket
Mire képes, föl nem fogja a képzelet:
Egy ásítással elnyelné a létezést!
Az Unalom! Sanda könny csillog szemében,
S ópiummámorban néz kivégzéseket
Ugye már neked is akadt dolgod vele
Képmutató olvasóm, társam… testvérem?
* * *
(Kiss Sándor fordítása)
A butaság, a bűn, a kapzsiság, a vétek
rothasztják testeink, ölik a szellemet.
Ám bennünk oly kövér a lelkiismeret,
mint mocskos koldusok bőrén a rusnya féreg.
A sok bűnünk szilárd, a megbánás törékeny,
aranyért árulunk pár ócska vallomást,
s mikor a büszkeség mohón a szennyben ás,
azt hisszük, majd a langy könny mossa le a szégyent.
A romlás vánkosán az Ősmágus, a Sátán,
elbájolt lelkeink ringatja édesen,
de az akaratunk szikrázó féme sem
áll ellen; szétfolyik varázs alkímiáján.
Bábukként táncolunk az Ördög bűvkörében!
csak a tiltott gyümölcs okoz élvezetet,
lépés minden napunk, a Pokolba vezet,
s iszony nélkül megyünk át bűzölgő sötéten.
Mint züllött nyomorék, ki egy ókori szajha
törött mellére vad, véres csókot gyötör,
mi is egy percre csak lopunk titkos gyönyört,
majd azt erős kezünk narancsként kicsavarja.
Agyunkban úgy tolong, nyüzsög, mint féreg árja,
a Démoni sereg: lakomára talált.
Minden lélegzetünk tüdőnkbe a Halált
szívja, hol egyre csak kong tompa jajgatása.
ha a nemi erőszak, gyilok, a méreg
nem hímzett volna még ezer csodás jelet
sorsunk unt vásznain, ez csak azért lehet,
mert, sajnos!, nem elég merész bennünk a lélek.
Rút szenvedélyeink állatseregletében,
sakálok, vadkanok, majmok, kigyók, kopók,
hiúzok, skorpiók, a nagy rikácsolók
üvöltők, röfögők, csúszó-mászók körében
lelünk a gyűlölet, hitványság, szenny okára!
Nagy ásitása már nyállal mindent betölt,
ha rajta múlna, romhalmaz lenne a föld,
ám a figyelmet Ő sosem vonja magára.
Az Unalom! – kinek könnycsepp csillan szemében,
pipafüstben mereng, vérpadról képzeleg.
És ezt a csemegét, ezt te is ismered,
– ájtatos olvasó – szent képmásom, – fivérem!
* * *
(Lanczkor Gábor fordítása)
A kapzsiság, a tévelygés, a bűn, a butaság
lelkünket megszállja és kínozza a testünk,
és szeretett bűntudatunkat úgy etetjük,
ahogy a koldus táplálja a férgeket magán.
Vétkeink makacsok, a megbánásunk lagymatag,
megfizetünk aztán a gyónásért busásan,
és vígan lépünk újra a sáros csapáson,
az ál-könnyek úgyis lemossák mind a foltokat.
Sátán Triszmegisztosz ül a Rossz nyughelyeinél
megigézett lelkünket hosszasan becézve,
miközben szabad akaratunk gazdag érce
e bölcs alkimista által párállik semmivé.
Az Ördög tartja a minket mozgató szálakat.
Visszataszító tárgyakban bájra találunk,
ma is tesz egy lépést a Pokol fele lábunk,
irtózás nélkül a sötétben, melyből bűz fakad.
Mint nyomorult kéjenc, aki csókolja és eszi
megkínzott melleit egy vénséges lotyónak,
pillanatnyi eltitkolt örömöt lopunk csak,
mint egy fonnyadt, öreg narancsot, úgy préselve ki.
Ahogy szűkjáratban bélféreg nyüzsög millió,
agyunkban Démonok csapatai zabálnak,
és hogyha lélegzünk, a tüdőnkbe leárad
tompa panasszal a Halál, láthatatlan folyó.
Ha az erőszak, méreg, a gyújtogatás, a kés
nem hímezték még rá víg mintáikat árva,
szánnivaló sorsunk banális huzatára,
csak azért, mert a lelkünk nem volt eléggé merész.
De a sakálok, párducok és a veszett kutyák,
a majmok, skorpiók, a keselyűk, a kígyók,
s mind a bőgő szörnyek, csúszó-mászók, vonítók,
bűneinknek gyalázatos állatkertje után
van egy csúfabb, ocsmányabb, alávalóbb valami –
bár nincsenek erős gesztusai, nagy hangja,
de ha tehetné, a földön csak rom maradna,
s egyetlen ásítással a világot benyeli;
az Unalom! Akaratlan könny csillog szemein,
amíg vérpadról álmodik vízipipázva.
Ismeritek a kifinomult szörnyet, ti drága,
ti álszent olvasók, hasonmások, testvéreim!
* * *
(Tornai József fordítása)
Tévelygés, butaság, fösvénység, s annyi vétek
lelkünkre települ, testünkön osztozik,
s tápláljuk szeretett önmardosásaink,
ahogy a koldusok vére ezernyi férget.
Bűneink makacsok, megbánásunk de gyáva!
s gyónásunkért busás árat fizettetünk,
a sáros útra nagy-vígan visszamegyünk
s azt hisszük, holmi könny a sok mocskot levássa.
A bűn vánkosain a Sátán Trismegistos
ringatja elbüvölt lelkünk türelmesen,
s minthogy tudós vegyész, szétoldja teljesen
híres akaratunk, mely vas-szigoru, biztos.
Ördög kezén vagyunk, ő húzgálja a szálat!
Undok dolgokban is lelünk már kellemet,
s lépünk Poklunk felé naponta közelebb,
nem is rettegve már a bűzös alvilágot.
Mint kéjenc, pénztelen, ki csókolja-harapja
egy kiszolgált lotyó elgyötört kebleit,
habzsoljuk kapkodón titkos gyökereink,
mint vén narancs husát: végsőkig kifacsarva.
Sűrűn bozsogva mint, nyüvek vak milliója,
agyunkban dőzsöl a démonok serege,
s ha levegőt veszünk, a Halál tölti be,
láthatatlan folyó, a tüdőnket jajongva.
Ha tőr, gyújtogatás, szüzek tiprása, méreg
nem hímezték ki még megejtő rajzukat
sorsunk hétköznapi vásznán, csak amiatt,
mivel bennünk, jajaj! még nem merész a lélek.
De a vad párducok, vadászszukák, sakálok,
majmok és skorpiók, kígyók és keselyűk,
sok bőgő, vonyitó, végleg elvetemült
rém közt, mely bűneink állatkertjében átok,
az egyik még csunyább, szennyesebb képü szörnyebb!
Ez moccanni sem tud és ordítani sem,
de elpusztítaná világunk szivesen
és ásítva egy nagyot, el is nyelné a földet,
ő az, az Unalom! - Önfeledt könny szemében,
vizipipát sziv és vérpadról álmodik,
e kényes rémet ám jól ismered te is,
– ó álszent olvasóm – képmásom - és fivérem!
* * *
(Tóth Árpád fordítása)
Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.
És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;
ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,
s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.
Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten,
a Sátán s álmot ád, mely romlással marat,
s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat,
párává lobban el az alkimista-üstben.
Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!
Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,
s mindennap közelebb az alvilági táj,
hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.
Mint züllött részeges, ha némi női roncsot,
vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar,
titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar,
facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot.
Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó,
agyunkat démonok raja lepi tele,
s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele,
mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó.
Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge
ha víg ábráikat eddig nem hímezék
sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még,
azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.
De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány
keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,
mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,
bűneink átkozott állatkertjét rutítván,
van még egy – ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott?
Ez, bár alig mozog és ordítani rest,
romokba döntené a földet örömest,
s ásítva egy nagyot, benyelné a világot:
az Únalom! – szemén rest könny ragyog kövéren,
huká-t pöfékel és bitók felé mered:
finom szörny! ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm – képmásom – bús fivérem?