Ex-voto dans le goût espagnol

Je veux bâtir pour toi, Madone, ma maîtresse,

Un autel souterrain au fond de ma détresse,

Et creuser dans le coin le plus noir de mon coeur,

Loin du désir mondain et du regard moqueur,

Une niche, d'azur et d'or tout émaillée,

Où tu te dresseras, Statue émerveillée.

Avec mes Vers polis, treillis d'un pur métal

Savamment constellé de rimes de cristal

Je ferai pour ta tête une énorme Couronne;

Et dans ma Jalousie, ô mortelle Madone

Je saurai te tailler un Manteau, de façon

Barbare, roide et lourd, et doublé de soupçon,

Qui, comme une guérite, enfermera tes charmes,

Non de Perles brodé, mais de toutes mes Larmes!

Ta Robe, ce sera mon Désir, frémissant,

Onduleux, mon Désir qui monte et qui descend,

Aux pointes se balance, aux vallons se repose,

Et revêt d'un baiser tout ton corps blanc et rose.

Je te ferai de mon Respect de beaux Souliers

De satin, par tes pieds divins humiliés,

Qui, les emprisonnant dans une molle étreinte

Comme un moule fidèle en garderont l'empreinte.

Si je ne puis, malgré tout mon art diligent

Pour Marchepied tailler une Lune d'argent

Je mettrai le Serpent qui me mord les entrailles

Sous tes talons, afin que tu foules et railles

Reine victorieuse et féconde en rachats

Ce monstre tout gonflé de haine et de crachats.

Tu verras mes Pensers, rangés comme les Cierges

Devant l'autel fleuri de la Reine des Vierges

Etoilant de reflets le plafond peint en bleu,

Te regarder toujours avec des yeux de feu;

Et comme tout en moi te chérit et t'admire,

Tout se fera Benjoin, Encens, Oliban, Myrrhe,

Et sans cesse vers toi, sommet blanc et neigeux,

En Vapeurs montera mon Esprit orageux.

Enfin, pour compléter ton rôle de Marie,

Et pour mêler l'amour avec la barbarie,

Volupté noire! des sept Péchés capitaux,

Bourreau plein de remords, je ferai sept Couteaux

Bien affilés, et comme un jongleur insensible,

Prenant le plus profond de ton amour pour cible,

Je les planterai tous dans ton Coeur pantelant,

Dans ton Coeur sanglotant, dans ton Coeur ruisselant!

Egy Madonnához

Spanyol ízlésű ex-voto

(Tóth Árpád fordítása)

Építnék, Asszonyom, Madonnám, sírva feltárt

Búm éjén teneked egy földalatti oltárt,

S vájnék szivembe, hol legfeketébb az éj,

Hová gúny nem hat el, se hitvány földi kéj,

Egy fülkét - kék s arany zománctól égne odva -,

Hol mint csodás Szobor, állj büszkén magasodva.

Ötvözött Verseim dús fémpántját, remek

Kristályrímekkel is művészin tűzve meg,

Mint roppant koronát, ékül fejedre fonnám,

S Féltésem szövetét, óh, halandó Madonnám,

Szabnám rád Köpenyül, hogy barbár-mereven

Nyomjon, s bélése is Gyanakvásom legyen;

Hadd zárja bájaid körül ez őrző sátor,

Csillogva gyöngy helyett Könnyeim záporától!

Szoknyád vágyam legyen, a lágyan reszkető,

Apály s dagály gyanánt szálló s ereszkedő,

Mely halmokig eped, s völgyekbe hull juházva,

Míg fehér s rózsaszín tested csókkal ruházza.

Hódolatom legyen a szép selyemtopán,

Amely, hogy megalázd, lábadra vár csupán,

S míg az isteni rajz selymébe lágyan forr át,

Őrzi, mint az agyag, a belényomott formát.

Ha nem tudok, noha hő vágyam, tetszeni,

Zsámolyodul Ezüst Holdsarlót metszeni,

A bennem mardosó Kígyót vetem elébed,

Hogy óh, Királyi Nő, ha sarkad rájalépett,

Diadal és dicső bosszú törjön veled

E szörnyre, mely csupa genny s pöffedt gyűlölet.

Majd Gondolataim sok gyúlt Gyertyája sort áll,

Hol, Szűzek Asszonyát, emel virágos oltár,

Hogy míg a kék plafon visszfényesen remeg,

Egyre rád nézzenek, csak rád, e tűz-szemek.

Majd, mert minden izem csak téged áhít váltig,

Tömjén- és mirrha- és ámbra-illattá válik,

S feléd, óh, havas és fehér Csúcs, szüntelen

Gomolygás közt lebeg viharzó Szellemem.

Végül, hogy Mária-sorsod kiteljesítsem,

És hogy Szerelmemet barbár kéjjel vegyítsem,

Fekete kéj! a Hét Főbűnt, istentelen

Bánatmarta pribék, hét bús Késsé fenem,

S őrült zsonglőr gyanánt hajítva sorba pengém,

Célul legtitkosabb szerelmed mélyét venném,

Hadd járják sorba át Szived, a dobogót,

Szived, a zokogót, Szived, a csobogót!