Vous êtes un beau ciel d'automne, clair et rose!

Mais la tristesse en moi monte comme la mer,

Et laisse, en refluant, sur ma lèvre morose

Le souvenir cuisant de son limon amer.

— Ta main se glisse en vain sur mon sein qui se pâme;

Ce qu'elle cherche, amie, est un lieu saccagé

Par la griffe et la dent féroce de la femme.

Ne cherchez plus mon coeur; les bêtes l'ont mangé.

Mon coeur est un palais flétri par la cohue;

On s'y soûle, on s'y tue, on s'y prend aux cheveux!

— Un parfum nage autour de votre gorge nue!...

Ô Beauté, dur fléau des âmes, tu le veux!

Avec tes yeux de feu, brillants comme des fêtes,

Calcine ces lambeaux qu'ont épargnés les bêtes!

Beszélgetés

(Szabó Lőrinc fordítása)

Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy,

de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap,

s ha visszafut, maró emlékü számadásnak

itt marad ajkamon a keserű iszap.

Ájuló keblemet hiába tapogatja,

barátnőm, a kezed; roncs az, dobogni rest:

szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma.

Megették szivem az állatok; ne keresd.

Palota volt szivem, s a tömeg összeköpdös,

és most itt tombol, öl, iszik és acsarog.

– Tárt kebledről milyen parfőm felhője röpdös!

Lelkek vad ostora, Szépség, te akarod!

Mint ünnep, égsz, ragyogsz: jöjj, óh tűz-szemű zsarnok,

gyújtsd fel a szemetet, mit meghagytak a barmok!

Szonett

(Ady Endre fordítása)

Bűvös, szép őszi ég vagy, tündöklés, rózsaszirom.

Bennem a szomorúság tengere sírva árad

S ha visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon

Maró emlékezetét keserű iszapjának.

Kezed hiába csúszik alélt keblemen tova,

Amit keres, barátnőm, marcangolt hely, üres rég,

Széttépte azt az Asszony vad karma, éhes foga,

Óh, ne keresd a szívem, az állatok megették.

Palota volt a szívem s a tömeg befertőzte,

Most benne orgiáznak, gyilkolnak, civódnak ott.

Meztelen kebled körül parfüm szálldos felhőzve.

Lelkek kemény korbácsa, óh, Szépség, Te akarod.

Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tűzszemednek

A rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.

Beszélgetés

(Paál Zsolt fordítása)

Bús őszi fény vagy ma, szelíd pír s könnyű ég,

de most bánat dagad bennem, s vad hullámot vet,

s ha míg apad, helyén a bú hevül és ég,

a öklend iszapos-rossz múltú emlékeket.

Ha kezed mellemen szívet remél, Igaz Nőm…

Nincs ott! Buja nőstény őrjöngve széthordta:

a karma és foga vájt benne vérengzőn;

felejtsd e szívet, mert szétrágra a vad horda.

Palota volt szívem, emberszemét szállja meg,

mi dúlja; őrjöng és lármáz, majd hajba kap…

Melled lágy lankáján, dús illatú köd lebeg,

óh, Szépség, űzd el mind a rémet, és e vad

akaratot gyújtsad, tisztítsd szent tüzed alatt,

s mi e barbár tömeg rút rongyából itt maradt.