Ô fins d'automne, hivers, printemps trempés de boue,

Endormeuses saisons! je vous aime et vous loue

D'envelopper ainsi mon coeur et mon cerveau

D'un linceul vaporeux et d'un vague tombeau.

Dans cette grande plaine où l'autan froid se joue,

Où par les longues nuits la girouette s'enroue,

Mon âme mieux qu'au temps du tiède renouveau

Ouvrira largement ses ailes de corbeau.

Rien n'est plus doux au coeur plein de choses funèbres,

Et sur qui dès longtemps descendent les frimas,

Ô blafardes saisons, reines de nos climats,

Que l'aspect permanent de vos pâles ténèbres,

— Si ce n'est, par un soir sans lune, deux à deux,

D'endormir la douleur sur un lit hasardeux.

Köd és eső

(Szabó Lőrinc fordítása)

Óh, őszutók, telek, sara a kikeletnek,

altató évszakok! dicsérlek és szeretlek,

amiért szomorú agyamat-szívemet

légies sírral úgy körűllebegitek.

Egy nagy síkon, ahol téli vihar diderget,

s hosszú éjeken az érckakas mind rekedtebb,

lelkem, melyre alig hat tavasz és meleg,

most hollószárnyakon hasítja az eget.

Semmi sem édesebb, ha a gyász keze dúlja

régóta a szivet és zúzmara lepi,

óh sápadt évszakok, égövünk urai,

mint fakó éjetek állandó, mély borúja,

— vagy, máskor, kettesben, holdtalan éjszakán

elaltatni a kínt egy hazárd nyoszolyán.

* * *

Köd és eső

(Paál Zsolt fordítása)

Múló ősz, tél, s tavasz, tájad sárrá mered.

Bús, bódító idő, vágylak, mint szerelmesed.

Dicsérlek, amiért fáradt agyam és szívem

fölé az éj körét teríted oly’ szelíden.

E végtelen tájon kavarog még szeled,

acsargó szélkakas hangja most fémesebb,

s a lelkem tavasznak tüzén nem csügg oly híven,

mint most, mikor létem sötét szárnnyá terítem.

Nincs édesebb e bús szívnek, mi a gyásztól fáj,

min az örökös fagy, mely a széltől sodorva

örök múlás, sápadt évszak, s örök mogorva,

mint éji tájad, mit árny leng be és homály…

- Vagy holdtalan estén - felettünk lomha fátylak -,

megbújva egy ágyon, hová odavágylak.

* * *

Köd és eső

(Tornai József fordítása)

Ó őszutók, telek, sáros, tavaszi rétek,

altató évszakok! szeretlek és dicsérlek,

amiért agyamat és fáradt szívemet

homályos síromul köddel terítitek.

E széles, nagy sikon, hol szél táncol a fagytól

és hosszú éjeken zörögve szélkakas szól,

tágabbra, mint mikor kikelet enyhe jár át,

fekete lelkem is kitárja hollószárnyát.

Semmi sem édesebb a gyász-terhelte szívnek

vagy annak, akinek dér csillan a fején,

ó sápadt évszakok! úrnők e féltekén,

mint makacs árnyatok mit fakó sötétség vet,

- vagy az, hogyha kinunk holdtalan éjszaka

elaltatja egy ágy kettős kockázata.