Dessin d'un Maître inconnu

Au milieu des flacons, des étoffes lamées

Et des meubles voluptueux,

Des marbres, des tableaux, des robes parfumées

Qui traînent à plis somptueux,

Dans une chambre tiède où, comme en une serre,

L'air est dangereux et fatal,

Où des bouquets mourants dans leurs cercueils de verre

Exhalent leur soupir final,

Un cadavre sans tête épanche, comme un fleuve,

Sur l'oreiller désaltéré

Un sang rouge et vivant, dont la toile s'abreuve

Avec l'avidité d'un pré.

Semblable aux visions pâles qu'enfante l'ombre

Et qui nous enchaînent les yeux,

La tête, avec l'amas de sa crinière sombre

Et de ses bijoux précieux,

Sur la table de nuit, comme une renoncule,

Repose; et, vide de pensers,

Un regard vague et blanc comme le crépuscule

S'échappe des yeux révulsés.

Sur le lit, le tronc nu sans scrupules étale

Dans le plus complet abandon

La secrète splendeur et la beauté fatale

Dont la nature lui fit don;

Un bas rosâtre, orné de coins d'or, à la jambe,

Comme un souvenir est resté;

La jarretière, ainsi qu'un oeil secret qui flambe,

Darde un regard diamanté.

Le singulier aspect de cette solitude

Et d'un grand portrait langoureux,

Aux yeux provocateurs comme son attitude,

Révèle un amour ténébreux,

Une coupable joie et des fêtes étranges

Pleines de baisers infernaux,

Dont se réjouissait l'essaim des mauvais anges

Nageant dans les plis des rideaux;

Et cependant, à voir la maigreur élégante

De l'épaule au contour heurté,

La hanche un peu pointue et la taille fringante

Ainsi qu'un reptile irrité,

Elle est bien jeune encor! — Son âme exaspérée

Et ses sens par l'ennui mordus

S'étaient-ils entr'ouverts à la meute altérée

Des désirs errants et perdus?

L'homme vindicatif que tu n'as pu, vivante,

Malgré tant d'amour, assouvir,

Combla-t-il sur ta chair inerte et complaisante

L'immensité de son désir?

Réponds, cadavre impur! et par tes tresses roides

Te soulevant d'un bras fiévreux,

Dis-moi, tête effrayante, a-t-il sur tes dents froides

Collé les suprêmes adieux?

— Loin du monde railleur, loin de la foule impure,

Loin des magistrats curieux,

Dors en paix, dors en paix, étrange créature,

Dans ton tombeau mystérieux;

Ton époux court le monde, et ta forme immortelle

Veille près de lui quand il dort;

Autant que toi sans doute il te sera fidèle,

Et constant jusques à la mort.

Gyönyörök mártírja

(Babits Mihály fordítása)

Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,

nehéz brokáttal átszövött

lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,

és kéjes bútorok között,

hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház

veszélyes tikkadásba zár,

s holt csokrok porcelán sírjaiból meleg láz,

a végső sóhajpára száll,

egy fejetlen tetem önti vére folyóját,

élénk piros, csörgedező

vérét a vánkoson, s a szomjas takarón át,

mely issza, mint aszú mező.

S mint sápadt vizió, amilyet költ az éjjel,

s mely szemeink bilincse lesz,

a fej, sötét haja sörényes nehezével

s arany kövekkel ékszeres,

némán, mint egy virág, a kis szekrényre vetve

nyugszik; és gondolattalan

kifordult szemein, cél nélkül szétmeredve,

az alkony fakósága van.

Az ágyon a csupasz törzs kábán, önfeledten,

szemérem nélkül tárja ki

a titkos, végzetes bájt, melyet céda kedvben

adott a természet neki;

egy rózsaszínű és aranycsikos harisnya

emlékül még lábán lebeg,

s a harisnyakötő villogó csatja pisla

gyémántja szemével rebeg.

E különös magány, e langyos, buja fészek,

és egy nagy arckép lankatag,

de szinte kihivó szeme valami részeg,

vad szerelemre vallanak,

rossz gyönyörökre és különös ünnepekre,

pokoli csókokkal teli,

hol a gonosz sereg a függöny közt lebegve

a bűnt kedvtellten nézdeli.

Pedig ha elegáns soványságát e hullán

nézed a vállnak, és futó

vonalban a csipőn hogy száll tört rajzu hullám,

akár egy izgatott kigyó,

láthatod, hogy milyen ifju még! - Béna lelkét

s unalma-nyűtt érzékeit

a bolygó és veszett vágycsordák lelegelték,

alig nyitotta meg nekik?

A vad hímnek, akit nyugtatni eleven még

legforróbb csókod sem tudott,

így koronázta meg vágyai végtelenjét

engedelmes, halott husod?

Felelj, bünös tetem! s lázban emelve karja

merev hajaddal, szörnyü fej,

ajkához vitt-e, hogy hideg fogadra marja

utolsó csókjait? Felelj!

- Távol a gúnyoló világtól és a piszkos

tömeg és kandi hivatal

szemeitől, nyugodj, különös hulla, titkos

sirodban, mely semmitse vall;

szeretőd bolygja a világot, s halhatatlan

formád kisérti álmait;

s miként hozzá te itt, ő minden gondolatban

hű lesz tehozzád a sirig!

* * *

Egy mártírnő 

(Tornai József fordítása)

Illatos üvegek, arany-beszőtte kelmék,

márvány, fényűző bútorok,

képek s kölnis ruhák közt, melyek puha selymét

fodrozzák dús redősorok,

egy langyos, mély szobán, hol, mint egy melegházban,

veszélyes, végzetes a lég,

s hol sok kókadt csokor üvegébe bezártan,

utolsó sóhajáig ért,

egy fejetlen halott önti, akár folyó, az

enyhet- adó párnán piros,

élő vérét, amit, ahogy a rét, ha szomjas,

itat föl magába a gyolcs,

mint sápadt vízió, mit sötétség teremthet

s mely foglyul ejti a szemet,

a fej sötét haja súlyával, rajt a legszebb

drágakövek és ékkövek,

egy apró asztalon pihen, akárcsak egy szép

boglárka; gondolata nincs,

fakó tekintete, mely sűrű szürkület, még

áttöri gyötört szemeit.

Az ágyon pőre törzs magát nyíltan kinálja

s szemérmetlenül tárja ki

sugárzó titkait s a vészes bájt, mit áldva

a természet adott neki,

rózsás harisnyapár aranyszállal, a lábán 

akár egy emlék, úgy simul,

s tartója, mint tilos szem, égve tiszta lángján,

gyémántként villant ránk vadul.

E magány és e nagy, sóvárgó-arcu képmás

egész sajátos jellege, 

a kihívó szemek, akárcsak ez a tartás,

sötét gyönyört idéz ide;

bűnös örömöket, különös ünnepet, de

pokoli csókokkal telit,

miket úgy élvezett a függönyön lebegve

rossz angyalok serege is;

de hát ha vesszük az elegáns karcsuságot,

amit a megtört váll mutat,

kissé hegyes csípőt és derekat, mely ugy táncolt,

akár egy kígyó, ha riadt,

látjuk, mily fiatal! – Sötét-gyötrelmü lelkét

s unalom-mart érzékeit

megnyitotta netán tébolygó vágyak-eszmék

elfajzott falkáinak itt?

A bosszú-űzte hím, kinek nem adtad élve,

bár szerelme nagy lehetett,

bénult és engedő testeden már elérte,

mit roppant vágya követelt?

Felelj, bűnös tetem! Erős hajfonatodba

markolva, karja míg emelt,

áruld el, szörnyü fej, jég-fogaira csókja

még végső búcsút is lehelt?

- Messze a gúny-világ, messze a csúf tömeg és

kiváncsi bíró messze most,

pihenj, ó csak pihenj, te különös teremtés,

rejtsen titokzatos sirod;

párod földönfutó lett s öröklétü formád

virraszt az álmai fölött,

ahogy te, bizony ő, ő is hű lesz hozzád,

halálig lesz hű szeretőd.