Je veux, pour composer chastement mes églogues,

Coucher auprès du ciel, comme les astrologues,

Et, voisin des clochers écouter en rêvant

Leurs hymnes solennels emportés par le vent.

Les deux mains au menton, du haut de ma mansarde,

Je verrai l'atelier qui chante et qui bavarde;

Les tuyaux, les clochers, ces mâts de la cité,

Et les grands ciels qui font rêver d'éternité.

II est doux, à travers les brumes, de voir naître

L'étoile dans l'azur, la lampe à la fenêtre

Les fleuves de charbon monter au firmament

Et la lune verser son pâle enchantement.

Je verrai les printemps, les étés, les automnes;

Et quand viendra l'hiver aux neiges monotones,

Je fermerai partout portières et volets

Pour bâtir dans la nuit mes féeriques palais.

Alors je rêverai des horizons bleuâtres,

Des jardins, des jets d'eau pleurant dans les albâtres,

Des baisers, des oiseaux chantant soir et matin,

Et tout ce que l'Idylle a de plus enfantin.

L'Emeute, tempêtant vainement à ma vitre,

Ne fera pas lever mon front de mon pupitre;

Car je serai plongé dans cette volupté

D'évoquer le Printemps avec ma volonté,

De tirer un soleil de mon coeur, et de faire

De mes pensers brûlants une tiède atmosphère.

Tájkép

(Szabó Lőrinc fordítása)

Hogy eclogáimat írhassam szűz örömmel,

mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,

s, tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,

hogy a harangzene a szélben hogy dagad.

Kikönyökölök és nézem padlásszobámból

a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,

a város száz torony- és kürtő-árbocát

s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

Jó ülni, este, az ablakokban a lámpa

és fent a csillagok születésére várva,

az eget füstfolyók útja csikozza be

és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.

Így nézem majd tüntét nyárnak, ősznek, tavasznak,

s ha a tél monoton estéi rám havaznak,

ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat

s építek éjszaka tündéri várakat.

És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,

látok kertet, siró szökőkutat, medencét,

csókos, madárdalos estét s reggeleket

és minden gyermekit, mit az Idill szeret.

S ha kint az Irgalom ablakom rázva tombol,

fel sem rezzen nehéz fejem az asztalomról,

ugy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő

derűt akaratom maga hívja elő,

s kiveszem a szivem napját s képzeletemmel

a telet ragyogó tavasszá hevitem fel.

***

Tájkép 

(Tornai József fordítása)

Eklogáimat úgy írom majd szűzi kézzel,

csillagász-módra, fönt barátkozva az éggel

s harangtornyok között álmodva hallgatom 

ünnepi himnuszuk a gyors szél-szárnyakon.

Két kezem államon, magas padlásszobámból

az éneklő, zajos műhelyeket belátom,

kürtőket, tornyokat: város árboocait 

s mennyek nagy tereit, hol öröklét lakik.

De jó a ködön át látni már születőben

azúr közt csillagot, ablakot lámpafényben,

égbe kanyarodó, lágy füst-folyamokat,

míg a holdból növő sápadt varázs fakad!

Lesem majd a Tavaszt, ősz cseréjét a nyárral 

s mikor betör a tél egykedvű havazással,

ajtómat becsukom és táblás ablakom,

s az éj alatt tündér palotáim rakom.

Ábrándom így visz él, láthatár kékje messze,

alabástrom-körű szökőkút sír a kertre,

csókok, s alkonyatig szólnak a madarak

s hozza már az Idill gyermeki koromat.

S mikor a Lázadás rázúdul ablakomra,

akkor se mozditom homlokomat miatta;

mert a lelkemet úgy elönti a gyönyör,

míg akaratom a Tavaszt idézi föl,

nap száll szívemböl és égő gondolatommal

fényes, meleg időt varázsolok azonnal.