Rubens, a feledés folyója, renyheségek
díszkertje, üde friss húságy, hol nem lehet
szeretni, mégis mindig ott pezseg az élet,
ahogyan fönn a szél, és lenn a tengerek;
Mély és sötét tükör Leonardo da Vinci,
a szelíd mosolyú, talányos angyalok
a gleccserek s fenyők közül derengenek ki;
fa szegélyezi s jég a ködös birtokot;
Rembrandt, a szomorú ispotályban egyetlen
dísz egy fafeszület; de távol egy sugár
pillantásnyira felvillan, a nyers, kegyetlen
mocsokra árva könny ül, s néma ima száll;
Michelangelo, szép árnyas terén találjuk
Krisztust és Herkulest együtt, megérkezik
még több hős rémalak: hulló drapériájuk
a félhomályban elfogják nyúlt ujjaik.
Dühödt verekedő, faun-gazság – zsenid már
látja, a férfihoz mi varázs tartozik;
te sárga ember, ó, szívbéli büszke barbár,
Puget, ki rabokon gőggel uralkodik;
Watteau, víg karnevál, ellejti száz igaz szív
táncát szeszélyesen keringő lepkeként
a csillárok alatt, a ragyogást szórja a boltív,
s a dévaj forgatag befogadja a fényt;
Goya, lidércek és káprázatok rögeszmés
kínjai, rút banyák, öldöklő szombatok,
mezítlen gyermekek, cicomás úrinők és
a rászedett világ, alantas démonok;
Delacroix, a vér tavát féktelen angyal-
sereg kísérti és örökkön zöld fenyők,
a komor ég alatt felszáll egy különös dal,
Weber sóhaja tán, amit dúdolnak ők;
Ezek a panaszok, káromlások, ez átkok,
zokogás és sirám, kiáltás, Te Deum,
ezeregy labirint ver visszhangot reátok,
a halandóknak ez mennyei ópium.
E szózatot ezer strázsa üvölti szerte,
e parancsot ezer nyílt torok bömböli,
a világlótorony száz várkastélyt ragyog be,
a vadászok szavát az erdő elnyeli!
Mivel, Uram, a fő, a legfőbb bizonyosság,
mi tőled származik: szilárd önérzetünk,
szemeink az Idők vad könnyeit zokogják
az öröklét felől, ahová sietünk.
2024. május 31.
* * *
Rubens, a feledés folyója, s renyheségnek
díszkertje, üde húspárna, hol szeretni
Nem lehet, s egyre csak mozgolódik az élet
Sebesen, mint a szél, s ahogy ár tud jönni;
Mély és sötét tükör Leonardo da Vinci,
Ahol lágy mosolyú, talányos angyalkák
A gleccserek s fenyők közül derengenek ki,
Ködös országukat fa s jég határolják;
Rembrandt, zord, szomorú ispotályt csak egyetlen
Feszület gazdagít, min egy pillantásra
A téli napsugár felvillan, s a kegyetlen
Rothadás lényegül zokogó fohászra.
Michelangelo, szép árnyas terén találjuk
Krisztust és Herkulest keverve, és sejlik
Még több hős jelenés: omló drapériájuk
A homályban kinyúlt ujjukkal érintik.
Dühödt verekedő, faun-gazság – zsenid már
Látja, a férfinak mi méltó varázsa,
Sárga emberi lény, büszke szívbéli nagyság,
Puget, gályarabok mélabús császára;
Watteau, víg karnevál, számtalan szerető szív
Lejti szeszélyesen, mint pillangó, táncát
A csillárok alatt, mit ezer cifra mécs szít,
S a dévaj forgatag közt keresi párját;
Goya, lidércek és látomások rögeszmés
Kínjai, rút banyák gyilkos szombatjai,
Pőre gyerekek és öreg nők a tükörnél, s
A rászedett világ csalfa démonjai;
Delacroix, a vér tavát féktelen angyal-
Had kísérti, örökzöld fenyők árnyalják,
A komor ég alatt felszáll egy különös dal,
Mintha Weber sötét sóhaját dúdolnák.
Ezek a panaszok, káromlások, ez átkok,
E könnyek, e sirám, kiáltás, Te Deum,
Az ezer labirint meg-megismétli echót,
A halandóknak ez mennyei ópium.
E kiáltást ezer strázsa harsogja szerte,
Ez a parancs ezer torokból visszhangzik,
Egy világlótorony sereg várat ragyog be,
A vadászok szavát az erdők elnyelik!
Mert valóban, Uram, legtisztább bizonyíték
Másoknak nyújtható hű méltóságunkból,
A heves zokogás, mit koroknak megígért,
S a halál az örök létezés partjáról.
2021. 05. 11.
Rubens, fleuve d'oubli, jardin de la paresse,
Oreiller de chair fraîche où l'on ne peut aimer,
Mais où la vie afflue et s'agite sans cesse,
Comme l'air dans le ciel et la mer dans la mer;
Léonard de Vinci, miroir profond et sombre,
Où des anges charmants, avec un doux souris
Tout chargé de mystère, apparaissent à l'ombre
Des glaciers et des pins qui ferment leur pays;
Rembrandt, triste hôpital tout rempli de murmures,
Et d'un grand crucifix décoré seulement,
Où la prière en pleurs s'exhale des ordures,
Et d'un rayon d'hiver traversé brusquement;
Michel-Ange, lieu vague où l'on voit des Hercules
Se mêler à des Christs, et se lever tout droits
Des fantômes puissants qui dans les crépuscules
Déchirent leur suaire en étirant leurs doigts;
Colères de boxeur, impudences de faune,
Toi qui sus ramasser la beauté des goujats,
Grand coeur gonflé d'orgueil, homme débile et jaune,
Puget, mélancolique empereur des forçats;
Watteau, ce carnaval où bien des coeurs illustres,
Comme des papillons, errent en flamboyant,
Décors frais et légers éclairés par des lustres
Qui versent la folie à ce bal tournoyant;
Goya, cauchemar plein de choses inconnues,
De foetus qu'on fait cuire au milieu des sabbats,
De vieilles au miroir et d'enfants toutes nues,
Pour tenter les démons ajustant bien leurs bas;
Delacroix, lac de sang hanté des mauvais anges,
Ombragé par un bois de sapins toujours vert,
Où, sous un ciel chagrin, des fanfares étranges
Passent, comme un soupir étouffé de Weber;
Ces malédictions, ces blasphèmes, ces plaintes,
Ces extases, ces cris, ces pleurs, ces Te Deum,
Sont un écho redit par mille labyrinthes;
C'est pour les coeurs mortels un divin opium!
C'est un cri répété par mille sentinelles,
Un ordre renvoyé par mille porte-voix;
C'est un phare allumé sur mille citadelles,
Un appel de chasseurs perdus dans les grands bois!
Car c'est vraiment, Seigneur, le meilleur témoignage
Que nous puissions donner de notre dignité
Que cet ardent sanglot qui roule d'âge en âge
Et vient mourir au bord de votre éternité!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Rubens, Léthe-folyam, kertje a renyheségnek,
friss hús ágya, ahol szeretni nem lehet,
s amelyet szüntelen pezsdít mégis az élet,
mint a tengert az ár vagy a szél az eget;
Leonardo, sötét mély csodák tükre, melyben
édes, titokzatos, angyalmosolyu nők
tűnnek föl, mialatt köröttünk árny-keretben
a tájat gleccserek zárják le és fenyők;
Rembrandt, egyetlenegy nagy feszülettel ékes
és folyton suttogó, szomrú ispotály,
ahol a könny s ima is mocskos és sötét lesz
és ahová vadul tör egy téli sugár;
Michalangelo, köd gigászokkal keverten
Krisztusok rajzanak benne, s hős szellemek
szállnak föl, állva, kik ujjuk a szürkületben
kinyújtva tépdesik halotti leplüket;
verekedők dühe, faun-pimaszság, szíveddel
betyárok közt is a szépség titkaira
leltél, nagyszerű gőg, törékeny, sárga ember,
Puget, gályarabok bús, császári ura;
Watteau, e karnevál, amelyben annyi szív száll,
tündöklik és kering lobogó lepkeként,
friss, könnyű díszletek közt ezer büszke csillár
önti a bálra az őrületet s a fényt;
Goya, lidérc, mely az éj titkait tanítja,
boszorkányszombatok főzött fötuszait,
vén nőt tükre előtt, s meztelen lányt, amint a
Dámont kísérteni harisnyát igazít;
Delacroix, rőt vértó, melyet zöld fenyves árnyal,
kísérteties és gonosz angyal-tanya,
hol bosszús ég alatt harsonák raja szárnyal,
mint Weber különös elfojtott sóhaja; –
mind-mind ez a szitok, e káromlás, e kínból
kitörő mámor és könny, jaj és Te Deum
visszhangként zeng felénk millió labirintból,
emberszivekre szent, isteni ópium.
Millió őrszem futó hang, égi hullám,
millió szócsövön küldött rendelkezés;
fárosz, mely fellobog millió citadellán,
vadász-hallali, mely a rengetegbe vész!
Mert ez, Uram, a fő-bizonyság, mely erőnkről
s tisztünkről s emberi méltóságról beszél,
e forró zokogás, mely korról-korra hömpölyg
s egykor Örök Időd partjain halni tér!
* * *
Fordította: Tornai József
Rubens, mély renyheség-kert s feledés folyója,
friss hús párnája, hol szeretni nem lehet,
de hol élet forog, örökké kavarogva,
mint égben levegő s tengerben tengerek;
Leonardo da Vinci, komor, mély tükör-álom,
hol édes mosolyú, titkokkal övezett
és bűvös angyalok törnek át a homályon,
a tájat nagy fenyők zárják le s gleccserek.
Rembrandt, kórházi gyász, jajból és susogásból,
egyetlen feszület ékesíti csupán:
ahol könnyes ima száll föl szemétből, árnyból,
amit vadul hasít át egy téli sugár;
Michelangelo, űr, hol Herkulesek térnek
a Krisztusok közé s ha jön a szürkület,
hatalmas fantomok vágnak neki az égnek,
ujjukkal tépve föl nagy szemfödelüket;
ökölharcok dühe és faun, pimasz szemekkel;
s ki durva harcban is a Szépre rátalál,
nagy szív gőgjében is, törékeny, sárga ember,
Puget, gályarabok fölött komor király;
Watteau, e karnevál, hol sok nagy-hírü szív száll,
lángoló lepkeként kering és bujdosik;
friss, könnyed díszletet vakít százszám a csillár,
öntve a bálra az őrület fényeit;
Goya, más, idegen dolgok lidércnyomása,
boszorkányszombaton főznek itt magzatot,
vén nő tükör előtt, s egy meztelen leányka
démont-csábítani harisnyát húz amott;
vér-tó, Delacroix, angyalok kobra-fészke,
körül a zöld fenyők nem fonnyadnak soha,
fanfárok különös hangja szomorú, szürke
ég alatt, mint Weber elfojtott sóhaja;
ezek a panaszok, káromlások meg átkok,
révületek, jajok, könnyek s a Te Deum
visszhangként verik a labirintus-világot,
mint emberszívre jó isteni ópium!
Őrszemtől őrszemig a jelszó-verte hullám,
parancs, mely millió szócsövön száll tova:
fárosz, amely kigyúl százezer citadellán,
rengetegbe veszett vadászok kürtszava!
Mert ez, Uram, a mi legnagyobb bizonyságunk,
nekünk igazi, mély méltóságot ez ad,
a mi kortól korig ömlő vad zokogásunk,
mely majd örök időd partjain megszakad!
* * *
(Faludy György változata)
Rubens, elomló testek vonagló, lusta kéje,
hol rózsás húspárnák közt trónol a szerelem,
s ahol úgy kél és nyugszik, áramlik s forr az élet,
mint szél a levegőben és víz a tengeren;
Lionardo da Vinci, mély tükrök ragyogása,
hol árnyékokba rejtett és misztikus csodák
között az angyalarcú nők halvány mosolyára
jeges keretet zárnak az azúr píneák;
Rembrandt, vad morgások őrjöngő ispotálya,
amelyen egy titáni kereszt remegve áll,
s hullákra, bűzre, szennyre és haldoklók jajára
árván hull egy megőszült december napsugár;
Peter Brueghel, borzalmas és torz bolondok háza,
hol undok néptömeg közt, vad ünnepélyeken
járja a szédült kánkánt, míg már a hideg rázza,
az ember, pénztől, bortól s nemétől részegen;
dús szinek orgiája, ahol testét elébed
barokk gyönyörrel tárja a drága kurtizán,
vörös hajak bűvésze, aranyszínű és érett
szeptemberdélutánok királya, Tizián;
Watteau, gáláns udvarnép bolondos karneválja,
hol mandolínzenére a szív, mint lepke száll,
s a fodros tánc a gőgös csillárok glóriája
fényében úgy hullámzik, miként a tengerár;
Fra Giovanni, aszkéta s mosolygón tiszta vágyak
kertésze, hol a fűben is égi tűz ragyog,
míg fenn, az arany égen gótívű harsonákat
fujnak a pettyesszárnyú, testetlen angyalok;
didergő látomások, reménytelen és bórás
éjjek gyötörtje, Holbein, ahol versenyt kaszál
a gazdával a réten és baljós homokórát
tesz a lakmározó császár trónjára a Halál;
Claude le Lorrain, az alkony s az ősz királyi kertje
– mely lassan s halkan szórja szét lomha bíborát
a kacagó romokra, míg ámuló szemedbe
a hulló nap parázslik a sárga ködön át;
vezérek, kiknek arcán az árnyékok is tiszták,
hol lágy, fehér kesztyűkben alszik a hosszú kéz,
tróntermek és tivornyák, torz törpék s karcsú vizslák
és rokoko-infánsnők mosolya, Velasquez;
Goya, rettentő üstök nyirkos, setét konyhája,
hol embriókat főznek s a vén banyák között
mezitlen áll a céda és vörös harisnyája
boszorkánytáncra várja az éhes ördögöt;
Delacroix, nagy vértó, hol démonok tanyáznak,
s a mély, setét szemekben vak rémület szorong,
amíg Weber zenéje fáradt ütemben járja
a fenyvest, melyre szürkén borúl az égkorong;
Botticelli, tavaszi, lágy hírnöke a nyárnak,
melyben száz színre nyílt ki Toscana s a Provence,
szobák, hol térdepelve fehér Madonnák várnak,
s kezében liliommal belép a renaissance;
s végül te is, kavargó rabszolgák és titánok
királya, néma kőből is Istent faragó,
gigászok mellén alvó, álmodhatatlan álmok
örök nagy álmodója, vén Michelangelo:
ti vagytok a káromlás, a sóhaj és az átok,
ti vagytok az extázis, a könny s a Te Deum,
és száz sötét pincéből ver visszhangot reátok
az emberszív, amelynek ti vagytok ópium,
ti vagytok a parancsszó, melyet az éji vártán
kiáltanak az őrök egymásnak reggelig,
ti vagytok az új fáklya a korhadt, régi bástyán,
s a kürt, mellyel az erdők homályát felverik,
ti vagytok szent s egyetlen hírmondói az Úrnak,
tornyok, miktől kigyúlnak a lila tengerek,
és míg az ezredévek vetetlen sírba hullnak,
a végtelen partjáig hullámzik nevetek!