Rubens, fleuve d'oubli, jardin de la paresse,

Oreiller de chair fraîche où l'on ne peut aimer,

Mais où la vie afflue et s'agite sans cesse,

Comme l'air dans le ciel et la mer dans la mer;

Léonard de Vinci, miroir profond et sombre,

Où des anges charmants, avec un doux souris

Tout chargé de mystère, apparaissent à l'ombre

Des glaciers et des pins qui ferment leur pays;

Rembrandt, triste hôpital tout rempli de murmures,

Et d'un grand crucifix décoré seulement,

Où la prière en pleurs s'exhale des ordures,

Et d'un rayon d'hiver traversé brusquement;

Michel-Ange, lieu vague où l'on voit des Hercules

Se mêler à des Christs, et se lever tout droits

Des fantômes puissants qui dans les crépuscules

Déchirent leur suaire en étirant leurs doigts;

Colères de boxeur, impudences de faune,

Toi qui sus ramasser la beauté des goujats,

Grand coeur gonflé d'orgueil, homme débile et jaune,

Puget, mélancolique empereur des forçats;

Watteau, ce carnaval où bien des coeurs illustres,

Comme des papillons, errent en flamboyant,

Décors frais et légers éclairés par des lustres

Qui versent la folie à ce bal tournoyant;

Goya, cauchemar plein de choses inconnues,

De foetus qu'on fait cuire au milieu des sabbats,

De vieilles au miroir et d'enfants toutes nues,

Pour tenter les démons ajustant bien leurs bas;

Delacroix, lac de sang hanté des mauvais anges,

Ombragé par un bois de sapins toujours vert,

Où, sous un ciel chagrin, des fanfares étranges

Passent, comme un soupir étouffé de Weber;

Ces malédictions, ces blasphèmes, ces plaintes,

Ces extases, ces cris, ces pleurs, ces Te Deum,

Sont un écho redit par mille labyrinthes;

C'est pour les coeurs mortels un divin opium!

C'est un cri répété par mille sentinelles,

Un ordre renvoyé par mille porte-voix;

C'est un phare allumé sur mille citadelles,

Un appel de chasseurs perdus dans les grands bois!

Car c'est vraiment, Seigneur, le meilleur témoignage

Que nous puissions donner de notre dignité

Que cet ardent sanglot qui roule d'âge en âge

Et vient mourir au bord de votre éternité!

A fároszok

(Szabó Lőrinc fordítása)

Rubens, Léthe-folyam, kertje a renyheségnek,

friss hús ágya, ahol szeretni nem lehet,

s amelyet szüntelen pezsdít mégis az élet,

mint a tengert az ár vagy a szél az eget;

Leonardo, sötét mély csodák tükre, melyben

édes, titokzatos, angyalmosolyu nők

tűnnek föl, mialatt köröttünk árny-keretben

a tájat gleccserek zárják le és fenyők;

Rembrandt, egyetlenegy nagy feszülettel ékes

és folyton suttogó, szomrú ispotály,

ahol a könny s ima is mocskos és sötét lesz

és ahová vadul tör egy téli sugár;

Michalangelo, köd gigászokkal keverten

Krisztusok rajzanak benne, s hős szellemek

szállnak föl, állva, kik ujjuk a szürkületben

kinyújtva tépdesik halotti leplüket;

verekedők dühe, faun-pimaszság, szíveddel

betyárok közt is a szépség titkaira

leltél, nagyszerű gőg, törékeny, sárga ember,

Puget, gályarabok bús, császári ura;

Watteau, e karnevál, amelyben annyi szív száll,

tündöklik és kering lobogó lepkeként,

friss, könnyű díszletek közt ezer büszke csillár

önti a bálra az őrületet s a fényt;

Goya, lidérc, mely az éj titkait tanítja,

boszorkányszombatok főzött fötuszait,

vén nőt tükre előtt, s meztelen lányt, amint a

Dámont kísérteni harisnyát igazít;

Delacroix, rőt vértó, melyet zöld fenyves árnyal,

kísérteties és gonosz angyal-tanya,

hol bosszús ég alatt harsonák raja szárnyal,

mint Weber különös elfojtott sóhaja; –

mind-mind ez a szitok, e káromlás, e kínból

kitörő mámor és könny, jaj és Te Deum

visszhangként zeng felénk millió labirintból,

emberszivekre szent, isteni ópium.

Millió őrszem futó hang, égi hullám,

millió szócsövön küldött rendelkezés;

fárosz, mely fellobog millió citadellán,

vadász-hallali, mely a rengetegbe vész!

Mert ez, Uram, a fő-bizonyság, mely erőnkről

s tisztünkről s emberi méltóságról beszél,

e forró zokogás, mely korról-korra hömpölyg

s egykor Örök Időd partjain halni tér!

* * *

A fároszok

Fordította: Tornai József

Rubens, mély renyheség-kert s feledés folyója,

friss hús párnája, hol szeretni nem lehet,

de hol élet forog, örökké kavarogva,

mint égben levegő s tengerben tengerek;

Leonardo da Vinci, komor, mély tükör-álom,

hol édes mosolyú, titkokkal övezett

és bűvös angyalok törnek át a homályon,

a tájat nagy fenyők zárják le s gleccserek.

Rembrandt, kórházi gyász, jajból és susogásból,

egyetlen feszület ékesíti csupán:

ahol könnyes ima száll föl szemétből, árnyból,

amit vadul hasít át egy téli sugár;

Michelangelo, űr, hol Herkulesek térnek

a Krisztusok közé s ha jön a szürkület,

hatalmas fantomok vágnak neki az égnek,

ujjukkal tépve föl nagy szemfödelüket;

ökölharcok dühe és faun, pimasz szemekkel;

s ki durva harcban is a Szépre rátalál,

nagy szív gőgjében is, törékeny, sárga ember,

Puget, gályarabok fölött komor király;

Watteau, e karnevál, hol sok nagy-hírü szív száll,

lángoló lepkeként kering és bujdosik;

friss, könnyed díszletet vakít százszám a csillár,

öntve a bálra az őrület fényeit;

Goya, más, idegen dolgok lidércnyomása,

boszorkányszombaton főznek itt magzatot,

vén nő tükör előtt, s egy meztelen leányka 

démont-csábítani harisnyát húz amott;

vér-tó, Delacroix, angyalok kobra-fészke,

körül a zöld fenyők nem fonnyadnak soha,

fanfárok különös hangja szomorú, szürke

ég alatt, mint Weber elfojtott sóhaja;

ezek a panaszok, káromlások meg átkok,

révületek, jajok, könnyek s a Te Deum

visszhangként verik a labirintus-világot,

mint emberszívre jó isteni ópium!

Őrszemtől őrszemig a jelszó-verte hullám,

parancs, mely millió szócsövön száll tova:

fárosz, amely kigyúl százezer citadellán,

rengetegbe veszett vadászok kürtszava!

Mert ez, Uram, a mi legnagyobb bizonyságunk,

nekünk igazi, mély méltóságot ez ad,

a mi kortól korig ömlő vad zokogásunk,

mely majd örök időd partjain megszakad!

* * *

A fároszok

(Faludy György változata)

Rubens, elomló testek vonagló, lusta kéje,

hol rózsás húspárnák közt trónol a szerelem,

s ahol úgy kél és nyugszik, áramlik s forr az élet,

mint szél a levegőben és víz a tengeren;

Lionardo da Vinci, mély tükrök ragyogása,

hol árnyékokba rejtett és misztikus csodák

között az angyalarcú nők halvány mosolyára

jeges keretet zárnak az azúr píneák;

Rembrandt, vad morgások őrjöngő ispotálya,

amelyen egy titáni kereszt remegve áll,

s hullákra, bűzre, szennyre és haldoklók jajára

árván hull egy megőszült december napsugár;

Peter Brueghel, borzalmas és torz bolondok háza,

hol undok néptömeg közt, vad ünnepélyeken

járja a szédült kánkánt, míg már a hideg rázza,

az ember, pénztől, bortól s nemétől részegen;

dús szinek orgiája, ahol testét elébed

barokk gyönyörrel tárja a drága kurtizán,

vörös hajak bűvésze, aranyszínű és érett

szeptemberdélutánok királya, Tizián;

Watteau, gáláns udvarnép bolondos karneválja,

hol mandolínzenére a szív, mint lepke száll,

s a fodros tánc a gőgös csillárok glóriája

fényében úgy hullámzik, miként a tengerár;

Fra Giovanni, aszkéta s mosolygón tiszta vágyak

kertésze, hol a fűben is égi tűz ragyog,

míg fenn, az arany égen gótívű harsonákat

fujnak a pettyesszárnyú, testetlen angyalok;

didergő látomások, reménytelen és bórás

éjjek gyötörtje, Holbein, ahol versenyt kaszál

a gazdával a réten és baljós homokórát

tesz a lakmározó császár trónjára a Halál;

Claude le Lorrain, az alkony s az ősz királyi kertje

– mely lassan s halkan szórja szét lomha bíborát

a kacagó romokra, míg ámuló szemedbe

a hulló nap parázslik a sárga ködön át;

vezérek, kiknek arcán az árnyékok is tiszták,

hol lágy, fehér kesztyűkben alszik a hosszú kéz,

tróntermek és tivornyák, torz törpék s karcsú vizslák

és rokoko-infánsnők mosolya, Velasquez;

Goya, rettentő üstök nyirkos, setét konyhája,

hol embriókat főznek s a vén banyák között

mezitlen áll a céda és vörös harisnyája

boszorkánytáncra várja az éhes ördögöt;

Delacroix, nagy vértó, hol démonok tanyáznak,

s a mély, setét szemekben vak rémület szorong,

amíg Weber zenéje fáradt ütemben járja

a fenyvest, melyre szürkén borúl az égkorong;

Botticelli, tavaszi, lágy hírnöke a nyárnak,

melyben száz színre nyílt ki Toscana s a Provence,

szobák, hol térdepelve fehér Madonnák várnak,

s kezében liliommal belép a renaissance;

s végül te is, kavargó rabszolgák és titánok

királya, néma kőből is Istent faragó,

gigászok mellén alvó, álmodhatatlan álmok

örök nagy álmodója, vén Michelangelo:

ti vagytok a káromlás, a sóhaj és az átok,

ti vagytok az extázis, a könny s a Te Deum,

és száz sötét pincéből ver visszhangot reátok

az emberszív, amelynek ti vagytok ópium,

ti vagytok a parancsszó, melyet az éji vártán

kiáltanak az őrök egymásnak reggelig,

ti vagytok az új fáklya a korhadt, régi bástyán,

s a kürt, mellyel az erdők homályát felverik,

ti vagytok szent s egyetlen hírmondói az Úrnak,

tornyok, miktől kigyúlnak a lila tengerek,

és míg az ezredévek vetetlen sírba hullnak,

a végtelen partjáig hullámzik nevetek!