Viens sur mon coeur, âme cruelle et sourde,

Tigre adoré, monstre aux airs indolents;

Je veux longtemps plonger mes doigts tremblants

Dans l'épaisseur de ta crinière lourde;

Dans tes jupons remplis de ton parfum

Ensevelir ma tête endolorie,

Et respirer, comme une fleur flétrie,

Le doux relent de mon amour défunt.

Je veux dormir! dormir plutôt que vivre!

Dans un sommeil aussi doux que la mort,

J'étalerai mes baisers sans remords

Sur ton beau corps poli comme le cuivre.

Pour engloutir mes sanglots apaisés

Rien ne me vaut l'abîme de ta couche;

L'oubli puissant habite sur ta bouche,

Et le Léthé coule dans tes baisers.

À mon destin, désormais mon délice,

J'obéirai comme un prédestiné;

Martyr docile, innocent condamné,

Dont la ferveur attise le supplice,

Je sucerai, pour noyer ma rancoeur,

Le népenthès et la bonne ciguë

Aux bouts charmants de cette gorge aiguë

Qui n'a jamais emprisonné de coeur.

Léthe

(Babits Mihály fordítása) 

Szivemre, jer, kegyetlen, néma lélek,

imádott tigris, édes arcu rém;

hadd markolom ez illatos sörény

sürűjét, melyhez nyúlni szinte félek;

hadd temetem be fájdalmas fejem

szoknyáid parfümittas vánkosába,

s mint szétzuzott virág, árassza kába

utóizét az elhunyt szerelem.

Aludni, haj! aludni és nem élni!

a halálédes álom csábja vonz.

Szép testedet, mely síma, mint a bronz,

csókkal befenni s semmitől se félni!

Hogy elcsitítsa fáradt sóhajom,

nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad;

csókjaidban hatalmas Léthe árad,

s a feledés lakozik ajkadon.

Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkját

s türöm ezentúl, mint egy hinni tért

hős vértanú, ártatlan elitélt,

kinek buzgalma szítja kínja lángját,

és szívom, mint ki mérget tudva szív,

mézédes bürkét, mérgezett virágát

dús keblednek, mely duzzad a ruhán át

s amelyben sohasem volt zárva szív.

***

Léthe

(Tornai József fordítása)

Bújj szívemhez, kegyetlen, tompa lélek,

imádott tigris, hanyag fenevad; 

szeretném belefúrni ujjamat 

hajadba, úgy hív nehéz, vad sörényed;

betemetni fájdalmas fejem 

alsó szoknyáid izzó illatába; 

s kilehelni, mint ősz hervadt virága, 

mézes szagod, te halott szerelem. 

Élni nem vágyom! csak aludni inkább! 

Álmom, mint a halál, édes legyen, 

s számmal önvád nélkül beteritem 

szép tested, amely réznél simább, tisztább.

Hogy fojtott zokogásom beleöld, 

nincs mélyebb ár, mint ágyad vak örvénye, 

ajkad visz el a végső feledésbe 

s csókjaidban a Léthe hömpölyög.

Balsorsomnak, mától a gyönyörömnek, 

elrendelésként adom meg magam: 

vétlen elitélt, mártír boldogan, 

ki annál buzgóbban, minél meggyötörtebb,

így iszom, míg haragom ellobog, 

bűvöletes, szökkenő kebeled két

bimbójából a bürköt és nepenthét, 

bár az még szív börtöne sose volt.