Jöjj mellemre, kegyetlen, durva lélek,
Rajongott tigris, lusta szörnyeteg;
Szeretném – kezem egyre csak remeg –,
Megmarkolni nehéz, sűrű sörényed,
Könnyű szoknyádba, melyet illatod
Jár át, sajgó fejem beletemetni,
S mint hervadt virágot belélegezni
Édes szerelmemet, ki már halott.
Aludni akarok inkább, nem élni!
Halálszerű kétes szunnyadással,
Bronzfényü testedet csókjaimmal
Fogom befedni, s semmit sem remélni!
Halk zokogásom elfojtásához
Föl csak ágyad sötét örvénye ér, és
Hűs ajkaidon időz a felejtés,
Mit csókjaidba örök Léthé hoz.
Ezentúl égő szenvedély a sorsom,
Engedelmeskedem, mint kinek ez
Rendeltetett, mint aki bűnös lesz
Ártatlanul, s a vágy fokozza kínom.
Iszom, hogy gyűlöletem elnyomjam,
Buja melledből bürköt s búfelejtőt,
Mely bár nem zárt magába és nem őrzött
Szívet, nem hagyott sóvárgót szomjan.
2021. 10. 15.
Viens sur mon coeur, âme cruelle et sourde,
Tigre adoré, monstre aux airs indolents;
Je veux longtemps plonger mes doigts tremblants
Dans l'épaisseur de ta crinière lourde;
Dans tes jupons remplis de ton parfum
Ensevelir ma tête endolorie,
Et respirer, comme une fleur flétrie,
Le doux relent de mon amour défunt.
Je veux dormir! dormir plutôt que vivre!
Dans un sommeil aussi doux que la mort,
J'étalerai mes baisers sans remords
Sur ton beau corps poli comme le cuivre.
Pour engloutir mes sanglots apaisés
Rien ne me vaut l'abîme de ta couche;
L'oubli puissant habite sur ta bouche,
Et le Léthé coule dans tes baisers.
À mon destin, désormais mon délice,
J'obéirai comme un prédestiné;
Martyr docile, innocent condamné,
Dont la ferveur attise le supplice,
Je sucerai, pour noyer ma rancoeur,
Le népenthès et la bonne ciguë
Aux bouts charmants de cette gorge aiguë
Qui n'a jamais emprisonné de coeur.
(Babits Mihály fordítása)
Szivemre, jer, kegyetlen, néma lélek,
imádott tigris, édes arcu rém;
hadd markolom ez illatos sörény
sürűjét, melyhez nyúlni szinte félek;
hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzuzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem.
Aludni, haj! aludni és nem élni!
a halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely síma, mint a bronz,
csókkal befenni s semmitől se félni!
Hogy elcsitítsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad;
csókjaidban hatalmas Léthe árad,
s a feledés lakozik ajkadon.
Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkját
s türöm ezentúl, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kínja lángját,
és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át
s amelyben sohasem volt zárva szív.